Facebook

Utolsó kommentek

Naptár

június 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Volt egyszer egy Szabadtéri színpad … Rock, amit Tatabányáról (is) száműztek

2012.03.26. 17:27 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

A Szabadtéri színpad, sok tatabányainak egy a fiatalságában fontos szerepet betöltő hely, ha tetszik szimbólum. Legalábbis az volt egyszer… Sajnos a nemtörődömség, a hibás döntések, és az idő vasfoga együttes erővel rombolta le a város egy olyan jellegzetes pontját, ami 1959-es megnyitása óta szórakoztatta a tatabányaiakat, kortól, ízléstől és nemtől függetlenül.

 

De ássuk magunkat kicsit mélyebbre ebben a témában.  A tatabányai Szabadtéri Színpadot 1959-ben hozták létre, társadalmi munkával, adományokból. Itt jelezném, hogy igen, akkor volt igény arra, hogy a nyári hőségben a szabad ég alatt előadóművészek szórakoztassák a közönséget. De ugorjunk tovább a 70-80as évekre.
 
 Az akkori fiatalság részesülhetett abban a szerencsés élményben, amiben sajnos ez idő tájt születettek már nem. Volt egy hely a városban, ahol az akkori Magyarország nagy zenekarai léptek fel, színesítve a tatabányai zenei életet. Persze nem lehet mindenkit megemlíteni, de megfordult itt anno az EDDA, a P.Mobil, Deák Bill Gyula, Hobo Blues Band, és sokan mások. Nyílván sokan most vitába szállhatnának, hogy tulajdonképpen a Rock élet tűnt-e el vagy maga a színpad? Természetesen mind kettő, nem kell valakinek feltétlenül szeretnie a rock zenét, nem erről van szó, de gondoljunk bele hogy egy lényegében a városban helyet foglaló, liget által övezett központban van egy olyan intézmény ahol tánccsoport, színművészek, előadóművészek, egyszóval bárki, aki hozzájárul a szórakozáshoz felléphetne… Na, igen, léphetne, hogyha az idők folyamán ezt az épületet nem ítélték volna halálra. 
 
 
A fentihez képest ez a kép 2008-ban készült a már ekkor is gyalázatos állapotban lévő épületről, ami mára még lejjebb sűlyedt az enyészet mocsarában.
 
Az utóbbi időben gyakran tűnik fel online és nyomtatott sajtó oldalain egyaránt az „izgató” kérdés, hogy miért mennek el, illetve miért nem jönnek Tatabányára a fiatalok. Persze itt nem arról van szó, hogy ha színpad ma is állna, Tatabánya lenne a megye „fővárosa”, mert ezt kijelenteni butaság lenne.
 
Abban viszont egyetérthetünk, hogy ha a város lehetőséget biztosítana arra, hogy a mai fiatalság ( akiket a pontosság kedvéért határoljuk be 18-25 év közé hiszen itt már keresőképes rétegről beszélünk )  aki annak küszöbén áll hogy eldöntse hol szeretne élni, és dolgozni,  szóval ha ennek a rétegnek azt is biztosítaná a városvezetés, hogy legyen egy hely ahol „kitombolhatják” magukat, akkor nem az a jól ismert érzés köszönne vissza, hogy péntek, vagy szombat este van, és nincs mit csinálni…
 
Pedig a lehetőség adott lenne. Ugyan szomorú tény hogy az épület statikailag annyira rossz állapotba került, hogy mára csak egy romról beszélhetünk, aminek felújítására nincs lehetőség, vagy ha lenne is többe kerülne, mint egy új épület felhúzása.
 
A képek is szomorú bizonyítékai egy korszak leáldozásának.  Nem az első eset, hogy ez a téma papírra kerül, és nem az első eset, hogy valaki megpróbálja felvenni a kesztyűt és küzd azért, hogy a mai ifjúság is megkaphassa azt az élmény áradatot, amit a szülei kaptak egykoron. De mindig ugyan annak a falnak ütközik az, aki próbálkozik, méghozzá a csónakázó tó szimbolizálja ezt a falat.
 
Az utóbbi 10 évben már biztos, minden „nagyobb” rendezvényt a helyi nevezzük tó körül szerveztek, ami kapcsán csak néhány alapvető probléma merül fel. Nyáron a tó közelsége miatt minden rendezvényre ellátogató küzdhet a szúnyogok hadával, mindezt úgy, hogy ha a rendezvényt megelőző nap esetleg esett az eső, akkor fél kg sarat is magunkkal cipelhetünk egy 30perces séta után. Habár örülnünk kellene, hogy lehetőségünk nyílhat arra, hogy beülhetünk egy „hangulatos” sörsátorba, mellettünk zakatolnak a búcsúsok körhintái, csattognak a légpuskák a pálcás céllövöldében, és ha ez még nem lenne elég a nagyszabású közönségnek a sörsátor „színpadán” olyan grandiózus fellépők mutatják meg magukat, mint a helyi fúvószenekar 100X-ra vagy letűnt sramli-zenészek hada, mert lássuk, be ez kell a népnek... Panem et Circenses. 
 
 Nyilván nem kritizálnám ezt a lehetőséget, ha a város adottságai csak ezt tennék lehetővé, mondhatnám úgy, hogy örülnénk, hogy legalább itt történik valami. De ébresztő.. 30 évig remekül szólhatott a Rock egy park közepén, úgy hogy a lakók nem estek az emberek torkának este 8 óra! után, hogy túl hangos a zene…
 
 
 
 
Zárásképpen pedig még két kép arról, hogy mit hagyott a város széthullani, miért tartunk ott, hogy megyeszékhely vagyunk szabadtéri színpad, igényes élőzene nélkül, pedig a legtöbb nagyváros rendelkezik vele, és miért engedtük, hogy egy olyan épület, ami az egykori tatabányaiak önfeláldozásából, adományaiból és munkájából jött létre, az most néhány ember döntése végett roskadozik, kigúnyolva, és ledöntve, az egykori városlakók hagyatékát. 
 
Holott lenne rá igény…Ugye? 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Boltsek Roland
 

Címkék: gondolatok

Gólyavári Rockesték - utolsó este

2012.02.22. 15:40 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

 

 
Elérkeztünk az utolsó estéhez. Remélem, élveztétek ezt a néhány rock történelmi estét.:)
 
A végére maradt a punk " megszületése" és egy interjú a VHK egykori szólógitárosával, Szabó Istvánnal.
 
 
 
 
 
 
 
A Magyar Punk kezdetei
 
Az első szárnypróbálgató punk zenekarokat többnyire középiskolás fiatalok alapították, ismert külföldi punk zenekarok, - mint például a Sex Pistols - hatására. Véleményem szerint a magyar punk kezdeteit nem lehet egy zenekar megjelenésével definiálni. A szakirodalmak is eltérően nyilatkoznak a kérdéssel kapcsolatban, hisz az események szinte egyidejűleg, de több szálon indultak. A mozgalom hazai megjelenése körülbelül 1978-ra tehető. Míg Pozsonyi s Spions zenekar 1978. Január 15-én, az Egyetemi Színpadon megrendezett Anna Frank emlékestet (az URH, a Kontroll Csoport és az Európa Kiadó is fellépett) tekinti a hazai punk kezdetének, addig Sebők János a punk fogalom megjelenését a Beatrice zenekar színrelépésével magyarázza. Kétségtelen, hogy ez utóbbi zenekar lett végül a leginkább meghatározó. 
 
A Beatrice dalaiban - a punkra jellemzően - nyíltan támadta a diktatúrát. Be nem tiltották a zenekart, a legtöbb megyéből viszont kitiltották őket. Nagy Feró útlevelét bevonták, ekkor adja magának a „Nemzet Csótánya” nevet. Érdekes döntés volt a KISZ részéről, hogy éppen a „rendszerellenes” Beatrice támogatásával kívánt tömegbázist szerezni magának.
 
Ennek a támogatásnak az lett az eredménye, hogy együtt turnézhattak, pl. az akkor igen népszerű Omegával. 1980-ban szerződést kötöttek az Erdős Péter által vezetett Magyar Hanglemezkiadó Vállalattal (ekkori egyeduralkodó cég a Magyar könnyűzenei piacon), mégsem lett nagylemeze a Beatricének. Erdős és a Beatrice között soha nem volt felhőtlen a viszony, az 1981-es tatai rock-tanácskozáson a „popcézár” keményen bírálta a Beatrice tevékenységét, nihilistáknak titulálva a zenekart.  Ennek következtében a Zenész Szakszervezet elhatárolódott tőlük, emiatt még abban az évben feloszlottak. 
 
A szövegeikben a pártállami diktatúrát leplezetlenül kritizáló, megjelenésükben és viselkedésükben egyaránt „botrányos” zenekarok, tevékenységével szemben a hatalom az első perctől kezdve tiltakozással reagál. Így, - mint ahogyan az a fenti idézetben is szerepel - nem meglepő, hogy az akkori művelődéspolitikai elvek szerint beszabályozott lemezkiadásra nem volt esélyük. A zenekarok próbatermeikben, vagy koncertjeiken minimál technikával rögzített felvételei gyakran hallgathatatlan minőségben terjedtek kézről-kézre.
 
Beszélgetés a VHK egykori gitárossal, Szabó Istvánnal
 
 
Fontos megemlítenem, hogy Istvánnal kezdő énekes koromtól jó barátságban vagyok. Egy rövidebb ideig volt szerencsém egy zenekarban játszani vele. A témaválasztásom nagyban neki köszönhető, hisz a dolgozatomban bemutatott korszakról már korábban is rengeteget mesélt nekem. Beszélgetésünk, a tőle megszokott őszinteséggel zajlott, reményeim szerint kellőképpen megvilágítva a vizsgált témakört.
 
Mikor és milyen indíttatásból kezdtél el zenélni?
 
Első kérdéseddel megfogtál, mivel soha nem gondoltam ezt végig. Azt hiszem jó volt mindig új dolgokon agyalni, és persze nem kellett megtanulni csajozni, mert minden ment magától.
 
Röviden összefoglalnád az eddigi zenész pályafutásod?
 
Ez így pár sorban túl sűrű lenne. A dobtól a gitárig, a funkytól a punkon keresztül a metálig, az alternatívtól az avantgárdig és még sorolhatnám, széles a paletta...igazából a kihívás a jó az egészben. Eddigi zenekaraim a Rohamcsapat, +.d. és a Nehéz balett, VHK, Invázió, és a Paradoxon.
 
Mennyire fogadta el a környezeted, hogy underground zenekar tagja lettél, esetleg megpróbáltak lebeszélni, vagy válaszút elé állítani?
 
A családból anyám tudta egyedül, vele nem volt gond őt nem érdekelte, a barátok közt volt, akit lelkesített, és volt, aki hülyének nézett, máig nem tudom kinek volt igaza.
 
Miben nehezítette, vagy könnyítette ez meg az akkori érvényesülésedet a mindennapokban (esetleges közvetlen, vagy családot, ismerősöket ért atrocitások)?
 
Igazából akkoriban, ha csak egy nyamvadt rock csapatot csináltál, már kihagytad az elvtársi Magyarországba való belesimulás sanszát, de mit mondjak?...egyre kevesebb kispárnát harapdáltam össze emiatt a zokogástól. Nagyobb gondjaim akkor voltak, amikor a VHK-ban toltam a bringát. Emlékszem, amikor egy egyetemi buliban játszottunk, páran panaszkodtak, hogy „a rektor már azért is kirúg, ha vöröset köptél”. Ami azt illeti nem is lehetett kiírni, hogy a Vágtázó Halottkémek zenekar lép fel, helyette a „Hatóság” nevet használtuk, vagy például a közgáz egy kisebb klubjában „VHK szintetikusok” néven futottunk. A Vágtázó Halottkémek ilyen formában talán a Pszichiátriai Intézet pincéjében került fel elsőként a plakátra.
 
Tapasztaltatok-e bármifajta veletek szemben irányuló hatalmi fellépést a koncerteken, lemezkiadás területén, esetleg próbáltak-e titeket valamilyen formában ellehetetleníteni, kaptatok-e negatív propagandát?
 
Mindig volt egy-egy ember, aki rátapadt bandákra, de egy idő után ezeket megtanultuk kezelni. Emlékszem volt egy kulcsmondat, ami mindig megnyugtatta a spicliket, ez így hangzott: „Addig jó nekünk, amíg a Kádár elvtárs velünk van” - Lenin már nem lehetetett - , erre mindig megnyugodtak és végül lekoptak. Persze, előfordultak atrocitások is. Ha jól tudom Gazit (Waszlavik Gazember László) például egyszer nem engedték fellépni a yardok a budai „ifi parkban” a volt Backing Groupal - így hívták aktuálisan a Beatricét -. 
Egy idő után én is kaptam figyelmeztetést. Ez elég rendhagyó volt, ugyanis a legjobb barátom mamája szólt nekem hogy „ezt azért mégse” és mivel akkoriban, ha felhívtad a rendőrséget és név szerint kérted őt, egyből adták is a telefonhoz, hajlottam rá hogy komolyan vegyem a figyelmeztetését.
 
Szerinted könnyebb vagy nehezebb ma underground körökben érvényesülni, mennyiben más ma az ez a fajta élet?
 
Ma úgy néz ki a punk mozgalom, hogy ha „liberó” vagy - Liberális szemléletű (a szerk.) - kapsz lemezt, nyilvánosságot, és ami kell. Ha pedig nem, akkor talán még nehezebb, mint régen volt, hiszen ma már nagyítóval kéne keresni olyan rádiót, aki elég bátor, hogy leadja. Persze, van már Internet, csakhogy egy szubkultúra szubkultúrájának lenni? Ez így elég bizarr, arról nem is beszélve, hogy például mi van akkor, ha Te speciel a csórókhoz szólnál? Na, mindegy én egyelőre a dolog nyilvános részét abbahagytam, persze a fióknak azért dolgozom rendületlenül, hátha változik valami. Úgy legyen.
 
Utószó
 
Történelmi korszakok változnak, hatalmak születtek, majd tűntek el a történelem során, de valamilyen formában nyomot hagynak maguk mögött a kultúrában.
 
A dolgozatomban bemutatott rendszer, társadalmunk 1989 előtt megszületett tagjai számára „létező szocializmus” volt, saját tapasztalatok és emlékek fűződnek hozzá. Gyerekkoromból máig megmaradt, hogy tanáraink (kiket még többségében a kádári ideológiák szerint neveltek) féltve intettek minket a „szakadtaktól” és a „tarajosoktól”, hisz ezek a fiatalok az általánosan elfogadott értékrendek szerint egyet jelentettek a devianciával, a rombolással és a Magyarországon Kádár korszakában a lázadásnak a „tiltott szubkultúrákhoz tartozásnak” komoly tétje volt. Az egykor tiltott zenék ma már bárki számára beszerezhetőek, hisz többségük 1989 után végül kiadásra került. Talán a szövegviláguk egy napjainkban felnövő fiatal számára már kevésbé érthető, mégis sok esetben aktuálisnak tűnhet. 
 
A korszak underground zenéje nem más, mint egy történelemmel szembeállított „görbe tükör”, egy korszak lenyomata, ami a gyakran hallgathatatlan minőség ellenére is véleményem szerint legalább egy hallgatást megér, hisz egy adott korszak zenéje, legyen az akár az akkor aktuális hatalom ízlésének megfelelő, akár attól eltérő információt hordoz magában korszakának mindennapjairól. A politikai berendezkedés - ha nem is a politikai elit - azóta megváltozott, de társadalmi problémák továbbra is vannak, és ezekről a problémákról, akár személyes, akár politikai a mai napig dalok születnek.
 
Fontos megemlítenem, hogy dolgozatomban a rendszer és a szubkultúrák, és nem pedig a társadalom egészének viszonyát szemléltettem. A Kádár fémjelezte egypártrendszer időszakát korántsem mindenki elnyomásként élte meg. Van, aki úgy emlékszik vissza, hogy akkoriban egy élhetőbb, biztonságosabb, nyugodtabb világban élhetett, mint a jelenlegi. Aki egykor KISZ tag volt - vagy épp úttörő - az nem feltétlenül az ideológiai beszabályozásra, sokkal inkább a kirándulásokra, kulturális rendezvényekre, nyári táborokra, és egyéb közösségi eseményekre emlékezik vissza. Ez sem meglepő, hisz a „puha diktatúra” alatt a rendszer pontosan arra törekedett, hogy az általa közvetített ideológia követői lelkesedésből és ne kényszerből szolgálják a párt érdekeit. Az underground ezzel a törekvéssel ellentétesen reagált, és a rendszer ezt nem nézte jó szemmel, hisz saját hibáival senki nem szeret szembesülni. Nem szabad megfeledkezni azonban arról, hogy bármilyen politikai vagy társadalmi jelenségről legyen is szó, objektív képet csak akkor kaphatunk, ha a kérdést minden oldaláról vizsgáljuk, és ha minden érintett véleményét, érveit és ellenérveit figyelembe vesszük, ám sajnos ez a legritkább esetben történik így. 
 
Vége
 
Szerző : Novák Árpád
 
 

 

Címkék: gondolatok

Gólyavári Rockesték - negyedik este

2012.02.08. 19:24 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

Elérkeztünk a negyedik estéhez, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz és természetesen Erdős Péterhez. Róla talán már többen hallhattatok.

Az 1956-ot követően kialakuló „puha diktatúra” alatt a pártállam kezdetben nem tulajdonított komolyabb jelentőséget a könnyűzenének. Bizonyos dokumentumok azonban ennek ellentmondanak. A Kádár-rendszer első hat éve és az utána következő konszolidációs folyamat alatt jelentős különbségek tapasztalhatóak a téma jelentőségét tekintve.
 
Fontos azonban megemlíteni, hogy a kormányzati és pártszervek iratai között már az 1957 - 1963 közötti években is nagy számban fordulnak elő a könnyűzenéhez köthető dokumentumok. Ebből érzékelhető, hogy a hatalom számára ekkor már jelentősége volt a könnyűzene kérdésének. A dokumentumok szerint a közvetlen hatalmi beavatkozások mellett, sok olyan pártállami állásfoglalás is előfordul, amely mindössze a későbbiekre nézve fektetett le bizonyos irányelveket.
 
A „konszolidált kommunizmus” értelmiségpolitikáját a pártállam a később "három T" néven ismerté vált művelődéspolitikai irányelveken keresztül valósította meg. Ezek megalkotója, a Kádár Rendszer tán leginkább meghatározó művelődéspolitikusa  Aczél György volt. 
 
A „Három T” mint művelődéspolitikai elv a 60-as évek elején jelenik meg. Segítségével azt hangsúlyozták, ami a szocialista társadalom marxista ideológiája szerint hasznos és elnyomták, ami kártékony lehet. Elmondhatjuk, hogy a 60-as évektől egész a 80-as évekig ebben a felfogásban igen tudatos és kifinomult művelődés és médiapolitika illetve manipuláció zajlik hazánkban. A pártállami diktatúra a kultúrán keresztül társadalma felé voltaképp azt szándékozott közvetíteni, hogy népünk egy boldog és szabad világ részese, így elsősorban a „kultúra szocialista szabadságát” hangsúlyozták és nem tiltásokat. A nem marxista ideológiát képviselőket – tehetségük elismerése mellett – ideológiai bírálattal, „baráti vitával” igyekeztek meggyőzni, legalábbis a hangoztatott álláspont szerint.
 
A manipuláció olyannyira hatékonyan működött, hogy nagy az esély rá, hogy ha a 70-es években szabad választások lettek volna, akkor is Kádárt választják meg az ország élére. Nem meglepő tehát, hogy az illúziók védelmezői felléptek azok ellen, akik ezt a fajta stabilitást veszélyeztethették. A hozzáállás röviden ekképpen fejezhető ki: „Először megverni, aztán megnyerni”.
 
A módszerről a mai napig megoszlanak a vélemények, hisz voltak, akik számára előnyös volt, és voltak, akik így lettek ellehetetlenítve. Fentebb már említettem, hogy sok „tiltott” kategóriába sorolt előadó hírnevét gyakran maga a tiltás erősítette meg igazán. A szabad művészetek mindegyik ága ellenőrzötten és „elegáns manipuláció” alatt zajlott. Aczél vezetésével a Támogatni, Tűrni vagy Tiltani kategóriákba a mindenkori párt igények szerint gyakorlatilag bármit besorolhattak. 
 
Mint ahogyan azt a KISZ tevékenységét bemutató fejezetben említettem bizonyos esetekben a diktatúra szemet hunyt az előadók egyes megnyilvánulásai felett, melyek nem feltétlenül a szocialista mintapolgárra voltak jellemzőek. Ez sem véletlen, hisz a rendszernek érdeke volt, hogy az átlagembereket megnyerje magának. Ehhez hozzátartozott a könnyűzenével összefüggő szigor mérséklése is mivel a társadalom részéről ez volt az egyik egyre inkább szembeötlő igény. 
 
Kérdéses, hogy a kategóriákba sorolás mennyire lehetett tudatos és mennyire „véletlenszerű”. Ezek a kategóriák „gumiból voltak”. A hasonlat arra utal, hogy ami egyik nap tiltott volt, másnap már lehetett tűrt, vagy akár támogatott és ugyanígy fordítva, hisz például a könnyűzene különböző ágaihoz való pártállami hozzáállás is többször módosult az évek során. Amennyiben minden lépésében tudatos volt, úgy igen magas szintű műveltség szükségeltetett ennek hatékony koordinálásához. Aki kultúrával foglalkozik, annak a korszak és a téma megkerülhetetlen, főleg, hogy hatásai a mai napig igen erősen érzékelhetőek.
 
Ma már mindenki, aki e téma iránt érdeklődik, tisztában kell, hogy legyen azzal a ténnyel, hogy az Aczél által fémjelzett kultúrpolitika idején tevékenykedő zenekarokat, zenészeket és „sleppjüket” a rendszer megfigyelte, tevékenységét dokumentálta és mindent megtett azért, hogy saját érdekeihez mérten manipulálja. 
 
„n a helyről nem beszélek, hol járok minden nap, dől a bűz a házakból az utcán hullaszag. Nézek szerteszéjjel, mögöttem jön egy alak, tudom, hogy ez az a pasas, akit rám állítottak. Dörömböl az ajtómon, beleremeg a kezem, odamegyek mégis, és a kulcsot keresem. Belép a szobába már nem is köszön, nem is kérdem tőle, mert tudom, hogy értem jön” ETA: Spicli (dalszöveg, 1982)
 
Voltak ismertebb és teljesen ismeretlen civil ügynökök, akiket a hatalom valamiféle eszközzel jelentésre bírt, és akik nevei mára már sok esetben nyilvánosságra kerültek. Talán a legismertebb beszervezett „tégla” a Dinamit együttes egykori énekese, a máig aktívan tevékenykedő zenész Vikidál Gyula (fedőnevén „Dalos”) volt.
 
 
A hír napvilágra kerülése ugyan felkavarta az állóvizet, de a „Három T” korszakában valószínűsíthetően minden érintett tudatában volt annak, hogy nagy az esély rá, hogy megfigyelik, és tevékenységéről felsőbb állami szervek felé jelentéseket tesznek. Sőt sok esetben tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy ki az, aki a felsőbb szervezetek felé tesz rendszeres jelentéseket velük kapcsolatban.
 
 Habár a művelődéspolitikai irányítás Aczél hatásköre alá tartozott, a könnyűzenei kérdésekben jelentős mértékig szabadkezet adott Erdős Péternek, akit a zenész szakma és a köztudat egyaránt „popcézárként” is emleget. Ebben az időszakban hatásköréből adódóan gyakorlatilag Erdős (mint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a PR Menedzser Iroda igazgatója, a Hungaroton munkatársa) döntött arról, hogy melyik zenekar adhat ki hanglemezt hazánkban és melyik nem.
 
A vállalat „hatalmát” még inkább növelte, hogy nagykereskedelmi tevékenységet is folytathatott, ezáltal a nagylemezek külföldi behozataláról és terjesztéséről is dönthettek.
Gyakorlatilag a „hivatalosan is elfogadott” könnyűzenei kínálatot Erdős határozta meg. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat fokozottan ügyelt arra, hogy kizárólag olyan előadókat finanszírozzon, akik a társadalmi célokat támogatják, más szóval a pártállami igényeknek megfelelően alkotnak.
 
„n Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, de azért jobb, ha tudjátok, hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, aki előttetek áll az a mi emberünk elpirultatok lebuktatok besúgók és provokátorok” Kontroll Csoport – Besúgók és provokátorok (dalszöveg részlet 1983 tájékáról, megjelenés éve: 1992)
 
 
A könnyűzenei piacon a 60-as, 70-es években az Illés, Metró, Omega triumvirátus mondhatta magáénak a tömegek elismerését, hisz Őket a rendszer egy idő után elfogadta. A Tűzkerék, Kex, Syrius hármasnak viszont jóval nehezebb volt a helyzete. Az első hármas csoport gyárthatta - és gyártotta is - a máig ismert slágereket (támogatott), a második csoport jelentette ebben a korszakban (tűrt és tiltott) az underground réteget. Akkoriban Ők képviselték a „szembenállást” és a „szabadságvágyat”, tagjaik a mai napig legendának számítanak a Rock kedvelőinek körében, olyannyira, hogy például a Syrius zenekar nemzetközi elismeréseket is magáénak tudhat.
 
A 80-as évek elején-közepén már egészen más korszak vette kezdetét. Ezt az időszakot nevezhetjük akár a hazai underground élet „aranyéveinek” is. A különböző rétegzenéken belül rengeteg egyedi hangvételt képviselő zenekart ismerhettünk ez idő tájt. A tiltások mellett is igencsak széles a hazai kínálat (Kontroll Csoport, Bizottság, Neurotic, URH, Qss, Balaton, Beatrice, Trabant, Európa Kiadó, Vágtázó Halottkémek).
 
A fent említett a zenekarok nem voltak „sláger gyárosok” nem a népszerűségre törekedtek. Dalaikban nem az élet szépnek beállított, azaz elfogadott oldalát mutatják be a hallgatóságnak. Olyan személyes véleményeknek, és indulatoknak adnak hangot, melyek nem a hivatalosan elfogadott álláspont szerinti „jó fényben” tűntetik fel a korszakot és az országot irányító rendszert. Így nem is meglepő, hogy a tiltással és lejárató propagandával reagál tevékenységükre.
 
A 80-as években megjelenő - a korszak hangulatát híven tükröző - punk és újhullám által inspirált zenekarok lemezszerződéshez a legritkább esetben jutottak. Ennek következtében alakulhatott ki az a jelenség, hogy a koncerteken a közönség soraiban, kezdetleges eszközökkel rögzített kazetták rongyosra másolt, kópiái keringtek kézről-kézre. Egyfajta „szamizdatok” voltak melyek remekül tükrözték a korszak "a falnak is füle van" szellemét. Ezt az időszakot a későbbiekben underground filmeken is dokumentálják.
 
A „Nyugat fiataljai” egyfajta kuriózumként tekintettek a nálunk zajló underground eseményekre. „Nyitottabb kultúrájú” európai országok gyakran komoly érdeklődést mutattak, a hazai underground zenekarok iránt, és cseppet sem foglalkoztatta Őket, hogy a nálunk uralkodó politikai elit mit kíván feléjük kommunikálni, „Magyar könnyűzene” címszó alatt. Erre kiváló példa VHK zenekar esete, amiről a későbbiekben részletesebben is írok.
 
Vége a negyedik estének.
 
Szerző: Novák Árpád

Címkék: gondolatok

Gólyavári Rockesték - harmadik este

2012.02.02. 20:10 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

Megérkeztünk a harmadik estéhez. A másodikhoz képest ebben több a zene és elérkeztünk a KISZ zenével kapcsolatos tevékenységéhez is. Olvassátok! Érdekes! :)

A Rock zene megjelenésének társadalmi hatásai hazánkban és külföldön:

A Rock zene és a körülötte létrejövő társadalmi jelenségre, mind a “Nyugat”, mind a “Szovjet típusú hatalmak” igen érzékenyen reagáltak. A hatalmi reakciók között némi átfedés fedezhető fel abban a tekintetben, hogy mindkét oldal tartott a Rock zene társadalmat érintő hatásaitól.
 
Hazánkban a II. Világháborút követően, egészen a hatvanas évekig a fiatalok szórakozása egyhangú és eseménytelen volt. Hatósági rendelkezésekre a táncos összejöveteleken, csak a rendszer erre a célra kijelölt emberei által megfelelőnek minősített, „hivatalos ízlésnek megfelelő” hivatásos zenész tevékenykedhetett. A „felnőttek társadalma” és a nyomasztó mértékeket öltő pártbürokrácia kevés figyelmet fordított a fiatalok igényeire, nem hagyta kibontakozni őket. Az ifjúság gyűlölte a beszabályozást, és a rájuk erőltetett monoton fojtogatóan „biztonságos és nyugodt” légkört, illetve a beidegződéssé vált családi és társadalmi szokásokat. 
 
 
A szabadidős program ez idő tájt nem lehetett több mint egy füstös unalmas presszó, mozi (például Bástya mozi), olvasás, rádióhallgatás, esetleg színház vagy munkahelyi, iskolai színjátszó körök. A rendszer munkahelyek és iskolák „központi szórakoztatásával” és ezek visszatérő tömegprogramjaival (mint például a május elsejék, építőnapok, majálisok, vállalati kirándulások, focimeccsek, kulturális és egyéb vetélkedések, Ki-mit tud, stb.) próbálta lekötni és szórakoztatni a társadalmat. Ezt a hangulatot az olyan filmek, mint a „Csinibaba”, a „6:3 avagy, játszd újra Tutti” a „Sose halunk meg” vagy a „Csocsó, avagy éljen május 1-je!” remekül visszaadják.
 
 
Sebők János – „Rock a vasfüggöny mögött” című könyvében így ír erről az időszakról: 
 
„…1948-ban felszámolják az utolsó demokratikus hagyományokat, s az ország megindul a lenini úton, miközben a dolgozótömegek – öregek és fiatalok egyaránt – az új „slágereket” énekelve hirdetik: 
„A Párttal, a néppel egy az utunk, / A jelszavunk munka és béke, Mi kommunista ifjak indulunk, / Mert bennünk apáink reménye…”1948, a fordulat éve után ez a „hangváltás” már nagyon markánsan érezhető a kulturális életben is. A szocialista „építés” fő feladatai között fontos szerepet kap a kulturális forradalom” végrehajtása, többek között a polgári tartalmú és szellemiségű zenei örökség felszámolása. A „tisztogatások” szükségességének meghirdetése után a dogmatizmus nem tűrt meg többé egyetlen nyugati, vagy nyugatinak bélyegzett irányzatot sem. A hivatalos kultúrapolitika egyik célja a „szocializmustól idegen” művészet és szellemiség kiszűrése és a polgári tartalmú és felépítésű kulturális élet maradványainak eltüntetése lett. Ennek eredményeként - az elsők között - került a „likvidálandók” listájára a nagyvilági szórakozás, a szórakoztatóipar, a legendás „pesti Broadway”. A fővárosban és a vidéki nagyvárosokban egymás után tűnnek el a lokálok, az orfeumok, a revüszínpadok, a zenés-táncos szórakozóhelyek…” 
 
Már a Rock N’ Roll megjelenése előtt 1948-ban a blues és a jazz korszakában, a kommunista párt Szabad Nép című lapja cikket közöl, és egyben irányelveket határoz meg a hazai tánczenével kapcsolatban és a nyugati zenékkel szemben:
 
„…slágereknek a szövege végtelenül ostoba, undorító, ugyanez áll a slágerek zenéjére is…természetesnek véljük, hogy az éjszakai lokálok közönsége ebben a zenében éli ki nosztalgiáját a boldog Amerika felé, viszont ez a zenei amerikanizmus megrontja a dolgozók egészséges életszemléletét, ízlését…A városi kispolgár slágerkultúrája beteges embereket szül. Elég, ha csak azt nézzük, hogy a nyugatról nemrég behozott táncok, énekek, kabarék és revük hatására milyen erkölcsében, szellemében beteges embertípus formálódott: a jól ismert jampec…”
 
A háborút követő években tőlünk nyugatra is gyökeres változásokon ment keresztül az életmód, a politika, a társadalom, a kultúra és ezen belül természetesen a zene. Ez a változás azonban egészen mást jelentett, mint nálunk. Velünk ellentétben Amerikát nem érintette a háború rombolása, és rohamléptekben nőtte ki magát és vált a Szovjetunió ellentétét jelentő nagyhatalommá. Míg nálunk javában dúl a diktatúra, ott egy teljesen újfajta szemléletmód volt kialakulóban. A szabadság érzete egyre felerősödik, és ezzel párhuzamosan kezdetét veszi a Rock N’ Roll jelenség „világhódító útja”. Vitathatatlan, hogy a Rock N’ Roll szele ekkor hatalmas port kavart, és a „Szabadság földje” (legalábbis ami a politikát és az egyházat illeti) eleinte igen heves tiltakozással fogadta ezt a jelenséget, egészen addig a pontig, amíg meg nem látták a benne rejlő igen komoly üzleti lehetőségeket.
 
 
Az 1956-os forradalom eseményeit követően a pártállam eleinte nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a könnyűzenének, azonban ez a későbbi évek során egyre nagyobb figyelmet kapott. A figyelem főleg akkor erősödött, mikor a Rock N’ Roll jelenség hazánkat is elérte, hiába „óvta” a hatalom minden lehetséges intézkedésével a társadalmát annak érdekében, hogy a „luxemburgi zenék” ne fertőzhessék meg a szocialista ifjúságot. A „világvevő rádiók” megjelenésével a társadalom erre nyitott tagjainak számára elérhető lett a Radio Luxembourg német adása. Abban az időben itt - illetve a Szabad Európa Rádión keresztül - volt lehetőség meghallgatni a rendszer számára nem kívánatos „nyugati slágereket”, és bár a hatalom tiltotta az adó hallgatását, próbálta zavarni annak vételét, nagy valószínűséggel nem volt olyan fiatal, aki legalább a kíváncsiságtól vezérelve ne hallgatta volna ennek adását, amennyiben erre lehetősége nyílt. A diktatúra nem kért a nyugati mintára tomboló „dühöngő ifjúságból”, sőt nemes egyszerűséggel az új zenei (és egyben kulturális és divat) hullámot egyenesen a nyugati imperializmus, szocialista fiatalsággal szembeni bomlasztó fegyverének titulálta.
 
Akár fegyver, akár nem vitathatatlanul hatásos, hisz utat tört magának, megtalálta közönségét, vagy inkább a közönség talált rá. A Rock N’ Roll egyet jelentett a tiltott gyümölccsel, a lázadással, a szabadsággal. A nagy nehézségek árán „becsempészett” lemezek titokban jártak kézről-kézre. A „nyugati holmik” birtokosai a fiatalság körében igen nagy népszerűségnek örvendhettek, nem is beszélve azokról a fiatalokról, akik nem kis nehézségek árán hangszert ragadtak, és „beat zenekart” alapítottak.
 
A KISZ „könnyűzenei politikája”:
 
„…A Szovjetunióban is vannak jampecek, de sokkal kisebb számban, mint nálunk, azért, mert ott színházban, cirkuszban és mindenütt kigúnyolják őket. Valami ilyesmit kellene nálunk is csinálni…”
 
A KISZ tevékenységét azért fontos megemlítenem ebben a témakörben, mert ez a szervezet a pártállam korszakában mindvégig jelentős szerepet töltött be az ifjúsági kultúra kezelésében. Gyakorlatilag egy „államosított civilszervezetről” beszélünk, ami a rendszer elvárásainak megfelelően kezelte a fiatalságot, de ugyanígy visszajelzést adott az igényeikről (akár jelentés akár kérés formájában) a pártvezetésnek, ezzel is biztosítva a szervezetük ellenőrzött működését és egyúttal azt is, hogy a KISZ illetékesei képviseljék a felsőbb szervezetek álláspontját. 
 
Megalapításáról 1957. január 25-én döntöttek, abból az apropóból, hogy a fiatalok ekkor még nem álltak a Kádár-kormány mellett, így egy ifjúsági szervezet útján próbálták bevonni őket a rendszerbe. Ennek a szervezetnek fokozottan nagy volt a felelőssége, mivel a már idősödő pártvezetés egyre kevésbé látta át a fiatalok helyzetét, és a szórakozás utáni igényeikkel sem volt képes megfelelően azonosulni. Mindezek mellett tisztában voltak annak tényével, hogy törekedniük kell arra, hogy a fiatalság köreiben a párt népszerűsége biztosított legyen.
 
A helyi KISZ szervezetek gyakorlatilag egyfajta „államként működhettek az államban”. Ennek ismeretében a könnyűzenével kapcsolatos álláspontjukat nem lehet teljes mértékig általánosítani. A szórakozóhelyek vezetői, vagy épp a művelődési központok igazgatói gyakran a jól jövedelmező tevékenységük miatt hunytak szemet a népszerű zenészek olyan megnyilvánulásai felett, amelyek nem feltétlenül voltak összhangban a szocialista állampolgártól elvárt normákkal. A vezetés gyakran eltekintett a számonkérésektől. 
 
 
A KISZ illetékesei saját mindenkori érdekeit szem előtt tartva néhol támogatták, néhol tűrték, néhol tiltották az aktuálisan „beszivárgó” nyugati irányzatokat. Aczél György a nyugati szubkultúrákkal szembeni küzdelemben is a szovjet mintát követte. Álláspontja szerint ifjúságpolitikai kérdésekben a KISZ jelentette a megoldást, mert ez a szervezet nemcsak politikai célkitűzéseket adhat, hanem kulturális neveléssel meggyőzheti a párt érdekeinek azokat a fiatalokat, akik amúgy nem érdeklődnek a politika iránt. A fiatalokat a szervezeten keresztül igyekezett terelni a szocialista eszmék felé az Acélra jellemző „kegyet gyakorló engedékenységgel”. A mindenkori kontrolt azzal a frappáns megoldással lehetett bebiztosítani, hogy míg központilag engedélyeztek egy évek óta követelt és többnyire nyugaton már aktualitását veszett irányzatot, addig tiltották az épp kibontakozóban lévő underground törekvéseket. 
 
„Menjenek táncolni fiataljaink, ha ezt szeretik, de ne tűrjük a jampeceket…”
 
Mindamellett, hogy a KISZ alapvetően az ideológiai útmutatásról szólt, nem csupán politikailag nevelt. Értékközvetítő szerepet is betöltött, hisz kultúrát közvetített. Közösségi életet teremtett, lekötötte és foglalkoztatta a fiatalokat (például KISZ táborok), sok esetben célt adott tagjainak, gyakorlatilag a KISZ (fiatalabbak esetében úttörő) mozgalom időszakában jellemzően nem volt „tétlen fiatal”. A rendszerváltást követően hazánkban hasonló hatékonysággal és támogatottsággal működő ifjúsági szervezettel legjobb tudomásom szerint már nem találkozhatunk.
 
A KISZ olyan dolgokat is képes volt „kilobbizni” a párt felsőbb vezetőségénél, amire egy párton kívüli szervezet képtelen lett volna. Sikerült például elérniük azt, hogy a pártálam szemében örök szálkát jelentő Rock zenekarok, akik korábban több városból is ki voltak tiltva, végül egy KISZ-es rendezvény keretében koncertezzenek. Az indok egyszerű: A szervezet tisztában volt azzal, hogy ezek a zenekarok mennyire népszerűek a fiatalság körében, és mivel a velük szembeni tiltással a párt vezetői korábban nem érték el a kívánt eredményeket, igyekeztek ilyen formában „megszelídíteni” az irányzatot. 
 
Vége a harmadik estének.
 
Szerző: Novák Árpád
 

Címkék: gondolatok

Gólyavári Rockesték - második este

2012.01.31. 17:29 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

 
Folytatódnak a Gólyavári Rockesték. Érdemes mindegyiket elolvasni, mert úgy lesz szép és kerek. A mai "este" kicsit inkább történelem, mint zene, de ez lényeges része az egésznek. :)
 
A zene, mint az önkifejezés eszköze:
 
Az emberiség történelmének talán leghatásosabb önkifejező eszköze a zene, hiszen már önmagában, szöveg nélkül is óhatatlanul érzelmeket, és gondolatokat ébreszt, a közösségi élet szerves részét képezi, sőt sok esetben a zene és a „körülötte létrejövő” szubkultúra teremti meg a saját közösségét. Gyakorlatilag az emberiség történetével egyidős.
 
Már az ősember is dobolással vagy egyéb kezdetleges hangszerek segítségével próbált kapcsolatot teremteni a szellemvilággal, a legeldugottabb törzsi kultúrák életében is jelen van minden létező vallás része. Történelmünk során nemegyszer használták katonai vagy politikai célokra. A seregek zenére vonultak hadba. A királyok, vezérek és hős vitézek tetteit dalokba foglalták, toborzódalokkal lelkesítették a férfiakat a hadba lépésre vagy más módon használták fel politikai célokra. A szovjet típusú társadalmakra például kifejezetten jellemzőek voltak a népet lelkesítő és egyben a rendszer ideológiáját hirdető úgynevezett mozgalmi dalok.
 
„…Fel, kommunista ifjú sereg, hajnal vezesse léptedet! Higgy terveidben, jó karodban bízz, Melletted elvtárs a KISZ...” Egységbe forraszt a KISZ dalszöveg részlet)
 
 
A zene hatékony „manipulációs eszköz”, hisz tömegeket képes megmozdítani és ennek hatásossága csak fokozható egy-egy jól eltalált dalszöveg, lelkesítő vagy épp indulatos refrén segítségével. Nem feltétlenül szükséges, hogy nyílt mondanivalót közöljön, hisz a szöveg értelmét a dallam és az ütem képes lehet teljes egészében megváltoztatni. Képes burkolt és kevésbé burkolt üzeneteket közvetíteni és különböző hatásokat elérni azoknál, akikhez eljut a dal vélt vagy valós mondandója. Adott a lehetősége annak is, hogy a hallgató - legyen az akár diák, munkás, értelmiségi, kritikus, népművelő vagy épp cenzor - teljesen más mögöttes tartalmat vél felfedezni egy adott műben, mint amit annak alkotója valóban közölni szeretne. 
 
Sőt, ha bizonyos érdekek úgy kívánják, akkor gyakorlatilag bármelyik dalba, bármit belemagyarázhatnak. A Kádár korszakban az úgynevezett „sanzonbizottság” ezt meg is tette, hisz nagyrészt az volt a feladata, hogy a „rendszer érdekeit veszélyeztető” alkotásokat a lehető legnagyobb hatékonysággal kiszűrje, hisz az ő elfogadásuk nélkül engedélyezett formában dal nem kerülhetett a hallgatóság elé. Az olyan zenekarok dalait, mint például a P. Mobil a szövegeik vélt, vagy valós politikai tatalma miatt rendszeresen visszadobta.
 
A fent leírtak talán magyarázatot adnak arra a kérdésre, hogy bizonyos politikai hatalmak vagy egyéb szervezetek védekező állásponttal, vagy épp támadóan lépnek fel a „nem kívánatos” alkotásokkal szemben. Itt nem feltétlenül a szélsőséges mondanivalóról van szó, hisz például a dolgozatomban tárgyalt kultúrpolitika a hazafias érzelmű dalokat, illetve az ilyen beállítottságú zenekarok tevékenységét is nagyban korlátozta. 
 
A cenzúrázással kapcsolatban gyakran előfordul, hogy a cenzor épp ellentétes hatást ér el, mint amit szándékozik, hisz gyakran pont a tiltás teheti vonzóvá az adott dalt vagy előadóját, így gyakorlatilag a tiltó hatalom akaratán kívül gondoskodik a népszerűsítésről.
 
Diktatúra és individuális gondolkodás kapcsolata:
 
„…nem vagy egyedül nem vagy egyedül, valaki egész éjjel hallgat nem vagy egyedül nem vagy egyedül már megint füle van a falnak…” Kontrol csoport - A félelem háza (dalszöveg részlet, megjelenés éve: 1991)
„Gondolkodom, tehát vagyok”, hisz az ember a gondolkodás által érik individuummá, így válik értékteremtővé és teszi színesebbé és gazdagabbá saját társadalmát. 
 
A történelemben azonban jelen voltak, sőt a mai napig jelen vannak diktatúrák, akiknek nincs szükségük semmiféle egyéni látásmódra. Az ilyen típusú társadalmakban a hatalom gyakorlói a maguk módján mindent megtesznek annak érdekében, hogy az elveik és elvárásaik szerint üzemeltetett rendszer tagjainak eszébe se jusson az elvárt normákhoz képest másként gondolkodni. Amennyiben mégis „elkövetnék ezt a hibát” meg fog történni az önvizsgálatra késztetés, és az „elkövetőknek” szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy ez a fajta „lázadó magatartás” egy ilyen típusú társadalom esetében bizony semmi jóra nem vezet. 
 
Az eleinte könyörtelen diktatúra több éves átmenetet követően „konszolidálódott” úgynevezett puha diktatúrává: A negyvenes évek hazánk történelmében sorsfordító korszakot jelentettek. A szovjet megszállástól szenvedő Magyarországon a II. világháborút követő első három év a „többpárti demokrácia” kísérletének időszaka volt. Az választásokon (1945) győztes Független Kisgazdapárt nagyhatalmi nyomásra, koalícióra lépett a szociáldemokratákkal, a Nemzeti Parasztpárttal és a Rákosi Mátyás vezette kommunista párttal. Ekkor indult hazánkban a magánvállalkozások államosítása és a sztálini mintára működő irányított gazdaság egyes elemeinek átvétele. 1946-ban a két világrendszer között „leereszkedik a vasfüggöny” és a kommunisták a háború utáni bizonytalan helyzetben ellehetetlenítették riválisaikat.
Így lettek az 1947-es „kékcédulás” választások eredményeként az országban működő egyetlen politikai erő.  A Szovjetunióval kötött "örök barátsági szerződés" és az 1949-es "sztálini alkotmány” jó időre bebiztosította számukra a hatalom gyakorlását. Rákosi sztálinista diktatúrája 1948-1953 között befejezte az államosítást, kisajátította a kolhozba terelt parasztság földjeit. A diktatúra "ellenségeit" hamis vádakra épített koncepciós perekben ítéltek el, kényszermunkára küldték vagy vidékre telepítették. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után, Nagy Imre kormánya alatt az ország egy rövid időre fellélegezhetett, mígnem Rákosi ismét hatalomra került. 
 
A Szovjet Kommunista Párt 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusa a sztálini korszak végét jósolta, és ennek hatására Magyarországon elkezdődött a Rákosi diktatúrával szembeni ellenállás, amely 1956. október 23-án forradalom kirobbanásához vezetett. A forradalmi kormány élére Nagy Imre állt, az Ő irányítása alatt visszaállt a többpártrendszer, és hazánk kilépett a Varsói Szerződésből. A szovjet kormány a kezdeti bizonytalanságát követően a katonai beavatkozás mellett döntött, s a november 4-én megindult bevonulásával könyörtelenül verte le a forradalmat. A szovjetek által újjászervezett kommunista párt, élén Kádár Jánossal minden addigit meghaladó megtorlással mutatkozott be. A sokkhatástól sújtott országot ekkor kétszázezernyi emigráns hagyta el.
 
A Kádár János fémjelezte egypártrendszer társadalmának tagjai a mindennapokban eseménytelen, kényelmes, csendes látszatjólétet és konyhakész ideológiát kaptak némi rájuk erőltetett mozgalmi vidámsággal és tenni akarással fűszerezve. Az egyén személyes érdeke a tervgazdálkodásban gyakorlatilag lényegtelennek mondható, hisz a társadalmi igényt nem a nép, hanem a párt és annak propagandistái fogalmazták meg. Elgondolásuk szerint a párt céljai és a szocialista dolgozó nép monumentális tervei a mérvadóak, bármi más, ami ettől eltérő vagy ennek ellentmond, ártalmas lehet a dolgozó társadalom számára, elzüllesztheti, szétzilálhatja, megzavarhatja azt. 
 
„…Jogaid, egyéniséged gyűlölik, robotnak néznek, elveid, önbecsülésed megtörik, a játék vérre megy…” Ossian – Menetelés a vágóhídra (dalszöveg részlet, megjelenés éve: 1993)
 
A fent említett gondolat a rendszer ideológiája szerint valahogy így íródott volna: Majd mi gondolkodunk, te csak legyél és tedd a dolgod.
 
A forradalom végül is egyértelművé tette a hatalom felé, hogy korábbi kormányzási módszereihez többé már nem tud visszatérni. Ennek köszönhetően az 1960-as években reformokkal, amnesztiával „konszolidálta a helyzetet”. Így lett a szovjet blokk országai között hazánk a "legvidámabb barakk" (vitatott értékű) pozíció birtokosa. A "puha diktatúra" szigorú ellenőrzés mellett ugyan, de megnyitotta az ország nyugati kapuit az érdeklődő külföldiek és az utazni vágyó magyarok előtt, azonban a - vasfüggöny ezen oldalán lévő, szomszédos országokhoz képest kedvezőnek mondható - reformok sem bizonyultak elegendőnek a szovjet típusú gazdaság fenntartásához.
 
A hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy a jól működő gazdaság látszatát fenntarthassa. Például elítélt és büntetendő magatartásforma volt a munkakerülés, így a társadalom gyakorlatilag minden tagja számára valamiféle munkát biztosított. Ez a törekvés, mint később beigazolódott, több kárt, mint hasznot okozott, hisz a munkahely megléte nem feltétlenül jelentette a hasznos munkavégzést. A szocialista társadalomra jellemző teljes foglalkoztatottság politikája már a 80-as évek közepére csődöt mondott. Jelentősen megnövekedett a "rejtett munkanélküliek" száma és egyre inkább csökkent a munkaerő-kereslet, míg végül hazánkban is megjelent a kor társadalma számára addig nyíltan „ismeretlen” jelenség, a munkanélküliség.
 
A „látszatjólétet” külföldi kölcsönökből is csak nehezen és rövid ideig volt képes fenntartani a pártállam, ráadásul ezek a kölcsönök hamar az ország eladósodását eredményezték, ami máig érzékelhető. Miután Moszkvában Mihail Gorbacsov vette át a kommunista párt irányítását a ránk nehezedő külső nyomás is enyhült. A rendszer összeomlásának egyértelmű jelei ekkor már tagadhatatlanok voltak. Végül az 1989-ben elért minket a demokrácia és ennek következtében, hazánk „keblére ölelte” a nyugati piacgazdaságot, minden hordalékával együtt.
 
„…A jelen a jövő csapdájában, a jövő a jelen csapdájában, a jelen Amerika itt van, de minek…” Beatrice – Amerika hamburgere (dalszöveg részlet 1996)
 
„…Róka Orbán koma Torgyán macinak ellentmond. Tóni a kígyó sziszeg, de a majom a legnagyobb gond. Árpi, a vén kecskebak megnyalja még a sót. Megmarad a káposzta is, bár nem kapott még szót…” Akela – Bolhacirkusz (dalszöveg részlet 1993)
 
A szociális piacgazdaság a maga sajátos megjelenési formájában már a rendszerváltást megelőzően kezdett kibontakozni hazánkban. Ennek jelei eleinte, a lazuló korlátokban mutatkoztak meg, majd szép apránként egyre nyilvánvalóbbá vált a közelgő váltakozás. A 80-as évek végére már erőteljesen ingadozott a szocializmus illúziója, és a nyíltan nem kimondott, de annál inkább érzékelhető gazdasági válsághelyzet mellé komoly társadalmi problémák is társultak. Ugrásszerűen növekedett a válások és halálozások száma, és ezekben az években vezette hazánk az öngyilkossági világranglistát. 
 
„Lassan szívod magadba, ezt a pillanatot, érzem, hogy forró a tested, de abba hagyni még nem akarod. Ez a két lépés a végtelenbe most még túl kevés, De ha átlépünk a korláton, már nincsen szenvedés…” F.O. System – Öngyilkos vágyak (dalszöveg részlet, megjelenés éve: 1990)
 
 „…Ha fiatal vagy, nincs esélyed, minek éljed meg az öregséget? Ha öreg vagy kaphatsz alamizsnát! Várnak téged a népkonyhák. Üvöltve hülyülsz egy primitív gitárral, hülyíted az embereket, a nagy igazsággal! És én, én is egy kicsit, sajnálom én is egy kicsit…” Beatrice – Én is egy kicsit (dalszöveg részlet, megjelenés éve: 1991)
 
Az akkor felnövekvő generáció a felnőttkor küszöbén teljes tanácstalanságban élhette végig az értékrend váltást.
 
„…Nagy árat fizettünk érted szabadság, drágább lett a lánc. A forradalom rajtunk nem segít, vége már, elmarad a nagy ünnep. Hé, mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd, ha jól és sokat dolgozunk. De az idő nem dolgozik nekünk, csak megöregít.” Beatrice – Én is egy kicsit (epilógus, megjelenés éve: 1991)
 
 
„… aki élve megúszta boldogan integet nincs itt már dolgod megtette, amit lehet. Mi szeretünk téged, búcsúzzunk szépen Iván, ha hazaérsz egyszer neked is jobb lesz talán…” Auróra - Viszlát Iván (dalszöveg részlet, megjelenés éve: 1989)
 
A felnőtt és felnövekvő generációk körül ekkor a világ ekkor hatalmasat fordult. Hirtelen sok mindent szabad lett tenni, amire azelőtt gondolni sem lehetett. Kérdés, hogy mindezeknek mennyire volt ésszerű helye az akkori társadalomban. A régi „keleti” problémák helyét új „nyugati típusú” probléma váltotta fel, miközben társadalmunk gyakorlatilag kötéltáncot lejtett a fennmaradásért.
 
 
 Vége a második estének.
 
Szerző : Novák Árpád
 
 

Címkék: gondolatok

Gólyavári Rockesték - első este

2012.01.29. 21:05 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

Kedves kollégám, Novák Árpád igen szép témáról írt tanulmányt: Tiltott zenék, a kultúrpolitika és a szubkultúrák viszonya Aczél György korszakában. 

Elolvasva arra gondoltam, hogy mi, akik a jelenben a zenével foglalkozunk, zenélünk, illetve a zenéből próbálunk megélni, mennyit tudunk a zene, különösképpen a rockzene múltjáról. Sokszor sírunk, hogy milyen rossz helyzetben vagyunk, de mennyire lehettek rossz helyzetben a nagy elődök, akik nem játszhattak akármit, akárhol, akárkivel, akármikor és az " akár" szinte vég nélküli...
Persze bennem felvetődik az a kérdés is, hogy most, mikor lényegében mindent szabad, mennyit használ ez a nagy szabadság az igazi rockzenének, az igazi tehetségeknek. Most mikor " terjedhetnek" szabadon, csak a kérdés az, hogy oda is érnek-e. A magyar ember nagy megfejtő. Remekül értünk a politikához, a focihoz és persze a zenéhez is. Nézzük, hogy mennyire voltunk leleményesek akkor, amikor erre igazán szükség volt.
Nem szokványos dolog egy ilyen tanulmányt egy magát online rockzenei portálnak tituláló felületen megjelentetni. De hát kit érdekel? :) Persze, remélem, hogy sokan elolvassátok és érdekesnek találjátok majd.
 
 
 
Dolgozatom fő célja, hogy bemutassam a Kádár rendszer és ezen belül is elsősorban az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika és a 70-es 80-as években, hazánkban létrejövő zenei szubkultúrák (underground) szembenállását. Ismertetem az úgynevezett „Három T” szemléletmód lényegét és egykori KISZ könnyűzenei politikáját és kapcsolatát a Kádár korszak fiatalságával. Röviden felvázolom, hogy milyen hatást gyakorolt hazánk korabeli kulturális életére a Rock zene megjelenése, miként reagált erre a kitörni vágyó fiatalság, és miként ellenkezett a diktatúra, vagy épp adott esetben milyen formában próbálta a maga képére formálni, “megszelídíteni” ezt az irányzatot. Bemutatom, hogy milyen hatalmi eszközökkel próbálták ellehetetleníteni az underground zenekarok mindvégig leginkább tiltott, de legjobb esetben is csak eltűrt tevékenységét, ennek szemléltetését elsősorban személyes interjúk segítségével végzem.
 
Témaválasztásom annak köszönhető, hogy különböző zenekarok énekeseként magam is részt veszek a hazai underground zenei életben. Bár pályafutásom pontosan tíz évvel a rendszerváltás után kezdődött, több olyan zenész kollégával is volt alkalmam megismerkedni, akik az alábbiakban bemutatott korszakban vagy már aktívan zenéltek, vagy mint koncertlátogatók járták az országot. Beszélgetéseink során sokat meséltek személyes tapasztalataikról, az akkori viszonyokról, és lehetőségekről pozitív és negatív értelemben véve egyaránt. 
 
A hetvenes és nyolcvanas években természetes volt, hogy egy-egy népszerűbb (híres, vagy hírhedt) hazai Rock zenekar koncertjét több százan, vagy épp több ezren élték végig, de ugyanígy megszokott volt, hogy a nem kívánatos koncert „váratlan áramszünettel” rosszabb esetben tömegoszlatással, fogdában töltött éjszakával, vagy épp kisebb-nagyobb sérülésekkel zárult mind a rajongók, mind a zenészek számára. Gyakran megesett, hogy a közönség soraiban az elfojtott indulatok olyan intenzitással törtek a felszínre, hogy a rendezvény végül botrányba fulladt. A színpadon vagy a nézőtéren feltörő indulatokat sokan sokféleképp magyarázták. Van, aki esze vesztett őrjöngésnek, dekadens tombolásnak titulálta és van, aki a katarzis élményét a szabadságvágy elemi megnyilvánulásait láthatta benne. Ugyanígy magát az undergrund zenét is lehetett egyszerűen értelmetlen zajnak titulálni, vagy művészeti és kulturális értékeket felfedezni benne, tegye ezt mindenki belátása és személyes tapasztalatai szerint.
Számomra mindenképpen a személyes beszélgetések során vált egyértelművé, hogy az adott időszak kultúrpolitikája, és a korszak szubkultúráinak szembenállása egy igen egyedi és talán semmi máshoz nem hasonlítható - olykor kifejezetten groteszk - kulturális légkört teremtett. 
 
Az alapkérdés részemről az, hogy a korszak uralkodó szellemiségét meghatározó politikai elit, vajon menyire hitt abban, hogy egy tömegeket mozgató és minden oldalról heves indulatokat kiváltó életérzés és szemléletmód hosszú távon hatékonyan irányítható és megszelídíthető. Ugyanígy elgondolkodtat az is, hogy a gyakran tíz-húsz éves lázadó zenészek mennyire gondolhattak bele abba, hogy azzal a pár lefogott akkorddal milyen hatást váltanak ki az emberekből, és végül valamilyen szinten „történelmet írnak”.
 
 
Elmondható, hogy a vasfüggöny keleti oldalán, újfajta hangszereken újfajta dallamokat (vagy néhány esetben „ősi hangszereken ősi dallamokat”) játszani a Kádár rendszer alatt egyet jelentett a megbélyegezettséggel. A rendszer mindent megtett azért, hogy a Rock N’ Rollt lejárassa és ellehetetlenítse, mivel saját érdekeivel szemben kezdettől fogva veszélyesnek tartotta. Ezt a látásmódot a hatalom a közvéleménybe is belesulykolta. A propagandán keresztül a rétegzenészeket „naplopóknak” titulálták, akik „a társadalmuk számára hasznos munka nélkül” akarják leélni az életüket.
Ennek a hatása egyébként a mai napig érzékelhető. A rendőr már nem viszi el a fiatalokat, csupán a hajviseletük, vagy az öltözködésük miatt, bizonyos szubkultúrák képviselőit azonban a mai napig érezhető előítélettel kezelik, holott elvileg a Rock zene mára már szervesen beépült a kultúrába. Ezt a beépülést jól példázza, hogy az egykor botrányosnak titulált gitárzseninek, Radics Bélának, Angyalföld egyik eldugott kis terén 2005. októbert 29-én szobrot állítottak. Az avatáson magam is részt vettem, és elmondhatom, hogy történelmi pillanatként éltem meg az eseményt.
 
Aki ma kezdi a zenélést már sok tekintetben teljesen más légkört tapasztalhat maga körül. Az elmúlt 30-40 év alatt akár a hétköznapi életben akár a zene világában rengeteg változás történt. Akkor volt vagy inkább napjainkban nehezebb rétegzenével érvényesülni? Csupán nézőpont kérdése, hisz egészen más a kor, egészen más a társadalmi berendezkedés, az információáramlás, és ezek által teljesen mások a lehetőségek és az akadályok is.
 
Dolgozatban kiemelten vizsgált szubkultúra, a punk. A korszakban jelenlévő irányzatok közül véleményem szerint ez a megnyilvánulásaiban határozottan szélsőséges - és éppen ezért hatékonyan szemléltethető - irányzat jelentette a legnagyobb ellentétet a kor ideológiai elvárásaival szemben. A legmarkánsabb szembenállást ez a réteg, illetve az ebből kiinduló műfajok, (mint például a hardcore) tanúsították. Természetesen az egyidejűleg jelenlévő, vagy épp előzményként említhető más zenei irányzatok képviselőit is (mint például Hard Rock, Heavy Metal, Dark Rock) említeni fogom.
 
 
A rendszer, ellentmondást nem tűrő hozzáállásának szemléltetése céljából kiemelt hangsúlyt kapnak a 80-as évek során lezajlott Magyarországi Punk perek és előzményei, illetve ezek politikai háttere, melyek igen jól bemutatják az egykori diktatórikus rendszer és a szubkultúrák ”összecsapását”.
A kor elvárt társadalmi szemléletmódját illetve a vele szembeni tiltakozást főként a témához kapcsolódó - nem kizárólagosan punk kategóriába sorolható - dalszövegekkel, vagy szövegrészletekkel illusztrálom. Teszem ezt azért, mert leginkább a szövegeken keresztül válik felismerhetővé a rendszer, bizonyos szubkultúrákkal szembeni tiltó hozzáállásának és a gyakran túlzottan erőteljes retorzióknak oka is.  A bemutatott idézetek, burkolt, kevésbé burkolt, vagy kifejezetten direkt megnyilvánulásaikban súlyos, nem ritkán vulgáris, cinikus módon, kritikát gyakorolnak a társadalmi problémákkal és a rendszer részéről általánosan megkövetelt magatartásformákkal szemben.
 
Kifejezetten jelen dolgozat apropójából két interjút is készítettem. Az egyszerűbb összehasonlítás érdekében mindkét esetben ugyanazokat a kérdéseket tettem fel beszélgetőpartnereimnek.
 
Az első interjúban a korszak egy máig is viszonylag széles körben ismert és nemzetközileg is elismert underground zenekarának egykori gitárosa nyilatkozik. A második esetben egy igen sokoldalú és a mai napig aktívan alkotó zenészkollégával beszélgettem, aki a 80-as évek végén kezdte underground zenei pályafutását punk és hardcore zenekarokban, napjainkban pedig - többek között - mint jazz dobos és a 90.9 Jazzy Rádió műsorvezetője tevékenykedik.
A beszélgetéseket a „A Magyar Punk kezdetei” című fejezethez csatolom, azonban mindenképp megjegyezném, hogy az említett zenekarok és zenészek tevékenysége ezen a beskatulyázáson jóval túlmutat. 
 
Elmondhatjuk, hogy az Aczél György fémjelezte korszakban működő underground zenekarok jelentős hatást gyakoroltak a későbbi utódaikra, sőt némelyikük, akár eredeti nevén, akár mint „utódzenekar” a mai napig létezik, vagy épp a közelmúltban („nosztalgiából”, vagy „üzleti érdekből” inkább nem firtatom) alakult újjá. A korszak „feketebárányai” közül mára sokan már teljesen hétköznapi életet élnek, részben vagy egészében visszavonultak a nyilvánosságtól, de előfordulnak olyan személyek is, akik a jelen kor emberének teljesen más szerepkörben lehetnek ismerősek. A tiltások korszaka volt kinek a későbbi népszerűségét alapozta meg (Nagy Feró), és volt, akit börtönbe juttatott (CPg zenekar tagjai).
 
Vége az első estének.
 
Szerző: Novák Árpád
 
 
 

Címkék: gondolatok

YouArt - amikor egy álom nem válik valóra

2011.09.26. 16:57 | Metalkilincs | 2 komment

121 zenekar. A Facebook fotóalbum tanúsága szerint ennyi  állhat neki szeptember végén, az őszi szezonra valami koncertet leszervezni magának.

A kezdetektől figyelem a történéseket, eléggé  kétkedve. Ha a koncertszervezés és a zenekari  menedzsment csak abból állna, hogy összecsődítünk egy csomó zenekart, randomszerűen összeválogatjuk őket és elküldjük egyik-másik vidéki városba illetve a fővárosba koncertezni, szóval ha csak ebből állna, az jó lenne. Ha csak abból állna, hogy beszélünk klubokkal, művelődési házakkal, lekötünk időpontokat, akkor jó lenne. Ha csak abból állna, hogy a Facebookon hirdetjük ezeket a bulikat és várjuk a csodát, az jó lenne. A zenekari menedzsment viszont ennél sokkal komplexebb.

Mint mondtam, figyeltem a történéseket és sokszor  komolyan elgondolkodtam. Nem azon, hogy ezt hogy fogják kivitelezni, mert első perctől tudni lehetett, hogy ez a dolog működésképtelen. Hogy akkor miért figyeltem? Főleg a "programba" jelentkező zenekarok miatt. Volt rengeteg olyan amatőr zenekar,aki valóban azt gondolhatta, hogy ez lehet számukra a kitörés. Mert nemrég alakultak, nincsenek tapasztalataik és jó lehetőséget láttak ebben az egészben. Ez az ő esetükben megbocsájtható. Ami számomra viszont  meglepő volt, hogy olyan zenekarok, olyan hosszú évek óta működő zenekarok hittek ebben, akik pontosan tudják, hogy a dolgok nem így működnek. Ilyen egyszerűen nincs!
Számolt valaki azzal, hogy honnan lesz közönség? Mert közönség az sajnos nincs. Ha van, akkor minimális és specifikus. Sajnos a történet nem jutott el odáig, hogy kiderüljön,  érdekli-e majd az embereket ez az egész. Pedig kíváncsi lettem volna. Sőt! Gratuláltam volna, ha legalább negyedházas bulikat tudtak volna produkálni. De ezt már sohasem tudhatjuk meg.
Sajnálom a zenekarokat és nem csak a befizetett pénz miatt. Sajnálom, mert tudom, hogy milyen nagy a gáz ebben az országban. Sajnálom, mert a lehetőség nagyon csábító volt és még azt sem mondom, hogy a szándék nem volt őszinte. Sajnálom, mert tudom,hogy milyen nehéz egy zenekarnak "beindulni" és milyen nehéz fennmaradni. Sajnálom, mert ez a történet tipikus esete annak, hogy a zenekarok megpróbálnak minden fűszálba belekapaszkodni, hogy fennmaradjanak, hogy megmutassák magukat, hogy közönséghez és fellépési lehetőséghez jussanak.


121 zenekar hitt ebben a turnéban, köztük olyanok is, akik maguktól is képesek lettek volna leszervezni bulikat. Akkor miért? Mert azt gondolták, hogy egy CÉG majd tényleg olyan szponzort fog találni, aki ilyen volumenben támogatja a rockzenét? Ébresztő! Senki sem támogatja a rockzenét!

A rockzenét ma Magyarországon kizárólag a rajongók támogatják. Hozzájuk kell eljutni, de nem úgy beállunk 121-nek a sorban, hanem megkeressük a számunkra legjobban megfelelő utat és azon járunk. Aztán ha kiderül, hogy nem a megfelelőn járunk, akkor váltunk ,de kizárólag a saját igényeink szerint illetve az alapján ahogy a környezeti tényezők változnak. Sajnos nincs mindenki számára megoldás. Azaz azonos megoldás nincs mindenki számára. Éppen ezért egy ilyen turné sok zenekar számára kimondottan lealacsonyító lehet. Vagy tudjátok a saját utatokat járni vagy nem. Nincs C terv.


Remélem,hogy mindenki visszakapja a pénzét és mindenki képes lesz néhány bulit lekötni még az őszre.
Sok sikert mindannyiotoknak!

Boltsek Andrea


 

Címkék: gondolatok

15 perc hírnév - mindenkinek jár?

2011.09.11. 18:43 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

Tegnap belepillantottam az X Faktorba. Végignéztem a végtelenül egyszerű és sötét Lady Gaga imitátor bemutatkozását, majd a produkcióját is, illetve megtekintettem a párducharisnyás szépség ámokfutását a színpadon. Aztán kikapcsoltam a tévét. Lehet, hogy volt olyan versenyző a későbbiekben, akire azt mondtam volna, hogy ez igen!, de nem akarom ismételni önmagam, miszerint rengeteg tehetséges énekes, zenész van a környezetemben, akiknek valamilyen okból nem jár ez a fajta népszerűség. Éppen ezért nem vagyok kíváncsi újabbakra, amíg őket nem látom a nekik járó státuszban.

A két fent említett lányról először azt jutott eszembe, hogy tuti nincs otthon tükrük. Illetve nincsenek olyan barátaik, akiknek az IQ szintje mondjuk, úgy 50 felett van. Mert ha lenne, biztosan szóltak volna nekik, hogy figyu, nem tudsz sem énekelni, sem jól mozogni a színpadon és még csúnya is vagy. Ne égesd le magad.

Akkor most vizsgáljuk meg ezt a két dolgot. Leégés és tehetség.

 Előbb talán a leégést. Ez a műsor erről szól. Nem arról, hogy újabbnál újabb tehetségeket találjanak, hiszen 1 éven belül eldobják őket, mint a rongyot. Ez arról szól, hogy legyen min röhögni. Show business. From Amerika. Talán ezért vannak a kereskedelmi csatornátok olyan ritkán jó vígjátékok. Minek? Ennél jobb úgy sem kell. Kiröhögünk embereket, és ami még szomorúbb, kiröhögtetik saját magukat.

Az emberi butaság határtalan. Hihetetlen, hogy ennyi önbizalommal teli ember él Magyarországon, az pedig még hihetetlenebb, hogy ezt az önbizalmat és kitartást, amivel például a párduc bugyis kiválasztja fantasztikus ruhatárát, nem arra fordítják, hogy például nyelveket tanuljanak, képezzék magukat. A csudát! Elmennek egy ilyen vagy ehhez hasonló műsorba és ettől várják a saját felemelkedésüket, gondolva azt, hogy valaki majd felfedezi őket és az életben többet nem kell dolgozniuk.
Bikicsunáj, biztos vagyok benne, hogy tündöklésének időszakában, kis falujának éves költségvetését kereste meg csak egy maga. Ja, mert persze volt olyan szervező, aki ezért fizetett. Azért ezt ne felejtsük el.

Nézzük a tehetséget. Érdekel szerintetek ez IGAZÁN valakit?  Dehogy. Emlékeztek még Rúzsa Magdira? Tóth Vera? Megvannak? Hol vannak?  Hova tűntek miután kiszállt mögülük egy tökéletesen felépített gépezet. A saját útjukat járják, ha tudják. Már új kedvencek vannak. Tiszavirág élet. Ez az élet vár minden ilyen műsorba jelentkezőre. Azaz ez a két dolog. Vagy brutálisan leégetik magukat és egy ország röhög rajtuk, vagy ha szerencsések, akkor körülbelül fél évig elhihetik magukról, hogy sztárok.

Mikor ez a gondolatsor végigfutott az agyamon, megnyugodtam. Ez és az ehhez hasonló műsorok lényegében egy mottót követnek: 15 perc hírnév.
Aztán lehet visszamenni a múzeumba őrködni, vagy az irodába dolgozni.

Szóval kedves zenekarok, zenész barátaim! Feltörekvők, amatőrök, profik és mindenki, aki próbálja a helyét megtalálni a zenei világ sűrű, sötét és néha farkasokkal teli erdejében. Járjátok továbbra is saját utatokat! Nektek több jutott és mindig is több fog jutni 15 perc hírnévnél!
 
 

Címkék: gondolatok

Magyar vs. külföldi - ki lesz a befutó?

2011.09.09. 23:53 | Metalkilincs | Szólj hozzá!

 

 

 

 

Reggel elhatároztam, hogy megpróbálom feljegyezni azokat a zenekarokat, különös tekintettel a magyar vs. külföldi relációra, amiket a több mint 1000 ismerősöm posztol egy adott napon a Facebookon.  Figyelembe vettem nem csak a youtube linkeket, hanem a rockzenei portálokon megjelent híreket és kritikákat is. Most lassan éjfél  van és nagyon komolyan elgondolkodtam valamin. Biztos, hogy az öli meg a magyar zenét, a magyar rockot és metalt, hogy a kereskedelmi tévék éves szinten több tucat új pacsirtát "termelnek ki"? Elbizonytalanodtam...


 A  mai hírekben, megosztásokban  szereplő zenekarok, amivel több tízezer olvasó  szembesült több mint 70%-ban külföldi. Hozzáteszem, hogy van köztük bőven harmadik, negyedik és sokadik vonalas is.  Ezt az információ halmazt értem természetesen a reggel óta az üzenőfalon megjelenő hírekre, tehát bruttóban. Ez a felmérés vonatkozhatna a tegnapi napra és a holnapira is. Vonatkozhatna lényegében  minden napra. Elvétve van egy-egy információ vagy link  magyar bandáról, és ha van is , nem olyan dömping- és bulvárszinten, mint a külföldiek esetében.

Tényleg érdekel valakit az, hogy XY külföldi zenekar dobosa összeveszett a gitárossal és most jaj mi lesz? Mekkora hírértéke van ennek akkor, mikor Dunát lehetne rekeszteni azokkal a magyar zenekarokkal, akik magas színvonalon muzsikálnak és képtelenek kilépni az ismeretlenség homályából. Sőt azokkal  is, akik régóta zenélnek, de még sem kapják meg az őket megillető figyelmet. Mit számít nekünk, magyaroknak, hogy több tízezer kilométer  távolságra innen milyen konfliktusok zajlanak egy olyan zenekarban, akit 1. talán az életbe sohase fogunk látni és hallani, 2. idejön egyszer egy évben, horribilis gázsiért, mi tök frankók vagyunk , hogy ki tudtuk fizetni és ennyi. Miért nem nézünk szét a saját portánkon is? Miért nem kapnak a magyar zenekarok is legalább ilyen figyelmet, TŐLÜNK? Tőlünk, akik a zenével foglalkozunk, akik arról írunk és ELVILEG  harcolunk azért, hogy a magyar rock és metal nagyobb figyelmet kapjon.

Kicsit paradoxnak érzem ezt a helyzetet.
Illetve azon túl, hogy parodoxnak, megfogalmazódott bennem az a kifejezés, amit jómagam is sokszor használok: irányított média. Ömlesztjük az olvasókra a külföldit és ehhez képest lényegesen kisebb százalékban publikáljuk a magyart.  És ha ömlesztjük a külföldit, akkor hűséges olvasóink elolvassák, rákeresnek, letöltik, pedig megtehetnék ezt a magyar zenekar esetében is. Ja, és annak elmehetnének a koncertjére , fillérekért. Kapnának ingyen cd-t is, mert a magyar zenekarok nagy többsége már nem eladásra gyárt, hanem osztogatásra.
A kérdés persze az, hogy mire van igény?

Térjünk csak vissza a bulváros-celebes sztorihoz. Arra van igény, amit a nagy hatalmú média közvetít. Azon már elgondolkodott valaki a rockzenei újságírók közül, hogy mennyire képes a megjelent írásaival igényt formálni? Képes. Akkor meg miért várjuk bármelyik más médiumtól, hogy magyar zenekarokat támogasson? Mi lenne, ha mondjuk minden rockportál 1 hónapig csak magyar zenekarokról és magyar eseményekről írna? Csökkenne az olvasottság. Talán. De idővel az embereket érdekelné a magyar is. Biztos vagyok benne. Mert ez is egyfajta irányított média.


Ez olyan, mint az utazás. Szép város Párizs és Róma is. Prágáról már nem is beszélve. De Budapest...Budapest a miénk és gyönyörű.

 

Címkék: gondolatok

süti beállítások módosítása