Elérkeztünk a negyedik estéhez, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz és természetesen Erdős Péterhez. Róla talán már többen hallhattatok.
Az 1956-ot követően kialakuló „puha diktatúra” alatt a pártállam kezdetben nem tulajdonított komolyabb jelentőséget a könnyűzenének. Bizonyos dokumentumok azonban ennek ellentmondanak. A Kádár-rendszer első hat éve és az utána következő konszolidációs folyamat alatt jelentős különbségek tapasztalhatóak a téma jelentőségét tekintve.
Fontos azonban megemlíteni, hogy a kormányzati és pártszervek iratai között már az 1957 - 1963 közötti években is nagy számban fordulnak elő a könnyűzenéhez köthető dokumentumok. Ebből érzékelhető, hogy a hatalom számára ekkor már jelentősége volt a könnyűzene kérdésének. A dokumentumok szerint a közvetlen hatalmi beavatkozások mellett, sok olyan pártállami állásfoglalás is előfordul, amely mindössze a későbbiekre nézve fektetett le bizonyos irányelveket.
A „konszolidált kommunizmus” értelmiségpolitikáját a pártállam a később "három T" néven ismerté vált művelődéspolitikai irányelveken keresztül valósította meg. Ezek megalkotója, a Kádár Rendszer tán leginkább meghatározó művelődéspolitikusa Aczél György volt.
A „Három T” mint művelődéspolitikai elv a 60-as évek elején jelenik meg. Segítségével azt hangsúlyozták, ami a szocialista társadalom marxista ideológiája szerint hasznos és elnyomták, ami kártékony lehet. Elmondhatjuk, hogy a 60-as évektől egész a 80-as évekig ebben a felfogásban igen tudatos és kifinomult művelődés és médiapolitika illetve manipuláció zajlik hazánkban. A pártállami diktatúra a kultúrán keresztül társadalma felé voltaképp azt szándékozott közvetíteni, hogy népünk egy boldog és szabad világ részese, így elsősorban a „kultúra szocialista szabadságát” hangsúlyozták és nem tiltásokat. A nem marxista ideológiát képviselőket – tehetségük elismerése mellett – ideológiai bírálattal, „baráti vitával” igyekeztek meggyőzni, legalábbis a hangoztatott álláspont szerint.
A manipuláció olyannyira hatékonyan működött, hogy nagy az esély rá, hogy ha a 70-es években szabad választások lettek volna, akkor is Kádárt választják meg az ország élére. Nem meglepő tehát, hogy az illúziók védelmezői felléptek azok ellen, akik ezt a fajta stabilitást veszélyeztethették. A hozzáállás röviden ekképpen fejezhető ki: „Először megverni, aztán megnyerni”.
A módszerről a mai napig megoszlanak a vélemények, hisz voltak, akik számára előnyös volt, és voltak, akik így lettek ellehetetlenítve. Fentebb már említettem, hogy sok „tiltott” kategóriába sorolt előadó hírnevét gyakran maga a tiltás erősítette meg igazán. A szabad művészetek mindegyik ága ellenőrzötten és „elegáns manipuláció” alatt zajlott. Aczél vezetésével a Támogatni, Tűrni vagy Tiltani kategóriákba a mindenkori párt igények szerint gyakorlatilag bármit besorolhattak.
Mint ahogyan azt a KISZ tevékenységét bemutató fejezetben említettem bizonyos esetekben a diktatúra szemet hunyt az előadók egyes megnyilvánulásai felett, melyek nem feltétlenül a szocialista mintapolgárra voltak jellemzőek. Ez sem véletlen, hisz a rendszernek érdeke volt, hogy az átlagembereket megnyerje magának. Ehhez hozzátartozott a könnyűzenével összefüggő szigor mérséklése is mivel a társadalom részéről ez volt az egyik egyre inkább szembeötlő igény.
Kérdéses, hogy a kategóriákba sorolás mennyire lehetett tudatos és mennyire „véletlenszerű”. Ezek a kategóriák „gumiból voltak”. A hasonlat arra utal, hogy ami egyik nap tiltott volt, másnap már lehetett tűrt, vagy akár támogatott és ugyanígy fordítva, hisz például a könnyűzene különböző ágaihoz való pártállami hozzáállás is többször módosult az évek során. Amennyiben minden lépésében tudatos volt, úgy igen magas szintű műveltség szükségeltetett ennek hatékony koordinálásához. Aki kultúrával foglalkozik, annak a korszak és a téma megkerülhetetlen, főleg, hogy hatásai a mai napig igen erősen érzékelhetőek.
Ma már mindenki, aki e téma iránt érdeklődik, tisztában kell, hogy legyen azzal a ténnyel, hogy az Aczél által fémjelzett kultúrpolitika idején tevékenykedő zenekarokat, zenészeket és „sleppjüket” a rendszer megfigyelte, tevékenységét dokumentálta és mindent megtett azért, hogy saját érdekeihez mérten manipulálja.
„n a helyről nem beszélek, hol járok minden nap, dől a bűz a házakból az utcán hullaszag. Nézek szerteszéjjel, mögöttem jön egy alak, tudom, hogy ez az a pasas, akit rám állítottak. Dörömböl az ajtómon, beleremeg a kezem, odamegyek mégis, és a kulcsot keresem. Belép a szobába már nem is köszön, nem is kérdem tőle, mert tudom, hogy értem jön” ETA: Spicli (dalszöveg, 1982)
Voltak ismertebb és teljesen ismeretlen civil ügynökök, akiket a hatalom valamiféle eszközzel jelentésre bírt, és akik nevei mára már sok esetben nyilvánosságra kerültek. Talán a legismertebb beszervezett „tégla” a Dinamit együttes egykori énekese, a máig aktívan tevékenykedő zenész Vikidál Gyula (fedőnevén „Dalos”) volt.
A hír napvilágra kerülése ugyan felkavarta az állóvizet, de a „Három T” korszakában valószínűsíthetően minden érintett tudatában volt annak, hogy nagy az esély rá, hogy megfigyelik, és tevékenységéről felsőbb állami szervek felé jelentéseket tesznek. Sőt sok esetben tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy ki az, aki a felsőbb szervezetek felé tesz rendszeres jelentéseket velük kapcsolatban.
Habár a művelődéspolitikai irányítás Aczél hatásköre alá tartozott, a könnyűzenei kérdésekben jelentős mértékig szabadkezet adott Erdős Péternek, akit a zenész szakma és a köztudat egyaránt „popcézárként” is emleget. Ebben az időszakban hatásköréből adódóan gyakorlatilag Erdős (mint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat jogtanácsosa, sajtóosztály-vezetője, a PR Menedzser Iroda igazgatója, a Hungaroton munkatársa) döntött arról, hogy melyik zenekar adhat ki hanglemezt hazánkban és melyik nem.
A vállalat „hatalmát” még inkább növelte, hogy nagykereskedelmi tevékenységet is folytathatott, ezáltal a nagylemezek külföldi behozataláról és terjesztéséről is dönthettek.
Gyakorlatilag a „hivatalosan is elfogadott” könnyűzenei kínálatot Erdős határozta meg. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat fokozottan ügyelt arra, hogy kizárólag olyan előadókat finanszírozzon, akik a társadalmi célokat támogatják, más szóval a pártállami igényeknek megfelelően alkotnak.
„n Kedves, csupa kedves, csupa kedves arcot látok, de azért jobb, ha tudjátok, hogy a magunk módján mi is figyeltetünk, aki előttetek áll az a mi emberünk elpirultatok lebuktatok besúgók és provokátorok” Kontroll Csoport – Besúgók és provokátorok (dalszöveg részlet 1983 tájékáról, megjelenés éve: 1992)
A könnyűzenei piacon a 60-as, 70-es években az Illés, Metró, Omega triumvirátus mondhatta magáénak a tömegek elismerését, hisz Őket a rendszer egy idő után elfogadta. A Tűzkerék, Kex, Syrius hármasnak viszont jóval nehezebb volt a helyzete. Az első hármas csoport gyárthatta - és gyártotta is - a máig ismert slágereket (támogatott), a második csoport jelentette ebben a korszakban (tűrt és tiltott) az underground réteget. Akkoriban Ők képviselték a „szembenállást” és a „szabadságvágyat”, tagjaik a mai napig legendának számítanak a Rock kedvelőinek körében, olyannyira, hogy például a Syrius zenekar nemzetközi elismeréseket is magáénak tudhat.
A 80-as évek elején-közepén már egészen más korszak vette kezdetét. Ezt az időszakot nevezhetjük akár a hazai underground élet „aranyéveinek” is. A különböző rétegzenéken belül rengeteg egyedi hangvételt képviselő zenekart ismerhettünk ez idő tájt. A tiltások mellett is igencsak széles a hazai kínálat (Kontroll Csoport, Bizottság, Neurotic, URH, Qss, Balaton, Beatrice, Trabant, Európa Kiadó, Vágtázó Halottkémek).
A fent említett a zenekarok nem voltak „sláger gyárosok” nem a népszerűségre törekedtek. Dalaikban nem az élet szépnek beállított, azaz elfogadott oldalát mutatják be a hallgatóságnak. Olyan személyes véleményeknek, és indulatoknak adnak hangot, melyek nem a hivatalosan elfogadott álláspont szerinti „jó fényben” tűntetik fel a korszakot és az országot irányító rendszert. Így nem is meglepő, hogy a tiltással és lejárató propagandával reagál tevékenységükre.
A 80-as években megjelenő - a korszak hangulatát híven tükröző - punk és újhullám által inspirált zenekarok lemezszerződéshez a legritkább esetben jutottak. Ennek következtében alakulhatott ki az a jelenség, hogy a koncerteken a közönség soraiban, kezdetleges eszközökkel rögzített kazetták rongyosra másolt, kópiái keringtek kézről-kézre. Egyfajta „szamizdatok” voltak melyek remekül tükrözték a korszak "a falnak is füle van" szellemét. Ezt az időszakot a későbbiekben underground filmeken is dokumentálják.
A „Nyugat fiataljai” egyfajta kuriózumként tekintettek a nálunk zajló underground eseményekre. „Nyitottabb kultúrájú” európai országok gyakran komoly érdeklődést mutattak, a hazai underground zenekarok iránt, és cseppet sem foglalkoztatta Őket, hogy a nálunk uralkodó politikai elit mit kíván feléjük kommunikálni, „Magyar könnyűzene” címszó alatt. Erre kiváló példa VHK zenekar esete, amiről a későbbiekben részletesebben is írok.
Vége a negyedik estének.
Szerző: Novák Árpád
Utolsó kommentek