Metalkilincs

Augusztus 18-án délelőtt 11-kor kezdetét vette a IV. Zorall Sörolimpia. Nálam legalábbis.

 
Megérkezés, sátorállítás, a terep feltérképezése. Ismerősként érkeztem vissza Megyerre, hiszen nem ez az első alkalom, hogy részese vagyok a Sörolimpiának. Aktív részese, természetesen. Szerettem volna a lehető legtöbb dologról írni, de mivel nem tudok egyszerre több helyen lenni, sajnos volt olyan zenekar, akit nem tudtam megnézni és volt olyan program, amiben nem tudtam részt venni.

Délelőtt 11-kor még kevés ember lézengett Megyeren. Úgy kb. 200-an. Azt rögtön észrevettem, hogy ismerősben nem lesz hiány. Tatabányáról közel 100 ember érkezett a három nap alatt, dolgozni, fellépni, szórakozni egyaránt.

Nem sok időm maradt ezen elmélkedni, ezért gyorsan megebédeltem a sátor előtt, néhány kedves bogár társaságában (mondtam már, hogy utálom a természetet?:))  hiszen 13:45-kor már kezdődött is a program a nagyszínpadon Rossz szokás vagy szakmai ártalom, nem tudom, de kis füzetem és tollam társaságában eleve kritikus szemmel vizsgálgattam az első fellépőt. De amit kaptam, azt meg is érdemeltem.:)

A színpadon négy, krisztusi hajzuhataggal megáldott fiatalember valami iszonyat jó koncertet vágott le, death metal stílusban. A dalszövegekben volt minden, ami a stílusnak dukál: sátán, apokalipszis, és hörgés minden mennyiségben. Remekül kommunikáltak a közönséggel, és ebből rögtön következik, hogy volt közönségük. A félórás műsor után, egy gondolattal a fejemben (srácok, Ti eddig hol voltatok), megrohamoztam őket és megszereztem az idén, szerzői kiadásban megjelent lemezüket, ami inkább egy négyszámos demó, de ez a lényegen semmit sem változtat. A zenekar egyébként a Morgue névre hallgat és már 6. éve nyomják, főleg Szombathelyen és környékén.

A következő zenekar nem tudott a fűre szegezni, ezért átmentem a kis színpadhoz, hogy megnézzem, hány bátor jelentkező van a Barbaró Attila vezette Zorallokee-ra. Hát nem volt túljelentkezés:) De nem is számítottam másra. Na, majd a következő napon megjön a bátorság:)

Vissza a nagyszínpadra, hiszen kezd az iScream!

Kovács Judit, a banda frontasszonya nem volt ismeretlen a számomra. A Bandák Csatája tehetségkutatón az Ignor csapatát erősítette és ő a volt a Cherokee éneskesnője is. A remek hangú énekesnő most egy lánybandával nyomul, ami értelemszerűen tucatnyi férfit vonzott a színpad elé. Megjegyzem, hogy ha a pasik képesek lettek volna levenni a szemüket a csajokról, és kicsit a zenére is koncentrálni, akkor észrevették volna, hogy milyen jó. Volt saját nóta és feldolgozás is, és a népek ették, mint a cukrot.

De én igazából a lányok után következő fiúkra vártam nagyon. A két következő fellépő az Éjfény és a Steroid zenekar volt. Őket szintén a Bandák Csatáján ismertem meg, sőt mindkét zenekar döntőse volt a tehetségkutatónak. Nem véletlenül. A produkció, amit láttam tőlük, ismét megerősített abban a hitemben, hogy mindkét csapat többre lenne érdemes.

Visszatérve a kis színpadhoz, a veszprémi Deep Inside és a budapesti Rotten Tomatoes zenekar koncertjét néztem meg. Az előbbit először, az utóbbit már sokadszorra. Pai! Ne felejtsd a pólót! :)
A további zenei kínálatból, a fáradtságra való tekintettel, kimentettem magam. Előtte azért csináltam egy gyors ármustrát:
5dl üdítő vagy sör 300 és 400 forint között mozgott, a kürtöskalács (imádom) baráti áron, 500 forintért volt kapható, kávé 250-300 forint, ha pedig kulturált körülmények között szerettem volna tartózkodni, azon a helyen, ahova a király is egyedül jár, 50 forintot kellett fizetni. Jelzem, megérte. Egy tál étel 600 és 800 forint között mozgott, és nem volt panasz a szakácsra.
Természetesen nem hiányzott a póló- és csizmaárus, a csillámtetkós, és mindenféle remek felvarrókat tudott vásárolni az, akinek még volt szabad hely a motoros gúnyáján.

Az első este főzenekara a Rock’n Roll Swindle volt, amit már a sátorban hallgattam. Ígérem, legközelebb az első sorban fogok tombolni:)

Az elmúlt években volt szerencsém olyan emberekkel találkozni, sőt együtt dolgozni, akikre a magyar nyelvben több kifejezés is található: a nagy elődök, a rock úttörői, az első lázadók és még sorolhatnám. Olyan emberekkel, akik ismertek, barátságot ápoltak vagy együtt dolgoztak olyanokkal, akiket ma legendaként tisztelünk. Illetve olyan emberekkel, akik maguk is legendák.

Mit tud az ember lánya ilyenkor tenni. Csak ül és hallgat. És tanul. Vagy kérdez.
 

Augusztus 23-án különleges esemény színhelye lesz a PeCsa Café, ahol jelenleg szervezőként működsz. 50 éve nyílt meg az Ifjúsági Park, ami, lássuk be, a mai fiataloknak már nem sokat mond. Mit jelentett nektek, akkor a Park?

Mindent. Minden ott történt, igaz, hogy nem is volt nagyon más szórakozóhely nyáron a városban. Ott mutatkoztak be az új bandák, ott léptek fel a legnagyobbak, az volt a zene, a bulik, a csajozások központja. Csodaszép helyen, alacsony árakkal (sokáig  5.-Ft volt a beugró) Sör, virsli, zsíros kenyér, előtted a Duna, melletted a Budai Vár, szinte minden nap koncert... Először, mint közönség jártam oda, a 7o-es évek végétől, pedig mint műsorvezető léptem fel, olyan bandákkal, mint a Piramis, P.Mobil, stb. Rengeteg zenész is kijárt a parkba, megnézni a másik bandákat, csajozni vagy csak egy jót dumálni.


A világ azóta nagyot változott, bár ezt csak igazán olyasvalaki tudja átérezni, aki részese volt az elmúlt évtizedek eseményeinek. Mi volt annak a kornak az előnye illetve hátránya és mi az, szerinted, ami miatt ma nem működik. Mert nem működik, azt lássuk be.

 Egyrészt sokkal kevesebb zenekar volt. Le kellett vizsgázni az ORI-ban, egy c-dúrral nem lehetett színpadra lépni, mint ma. Nagyon keveset lehetett beat és rock zenét hallani az egy szál rádióban és tv-ben, el kellett menni a bulira, ha zenéhez akartál jutni. Ma óriási dömping van, zenekarok ezrei, köztük sok jó, de rengeteg rossz és nagyon rossz. Ma minden a pénzről szól, akkoriban a buliról, a hangulatról, a csajokról. A múltkor ezt mondtam egy zenekarnak: a rock and rollt három dologért szokás ma csinálni, a nagyszámú közönségért, a gázsiért és a csajokért. Nézzétek meg, nincs rajtatok húsz ember, nincs gázsi, nincsenek csajok. Akkor minek? Zenélni otthon is lehet, ennek így semmi értelme.



A Piramis zenekar 1975-ben alakult. A kezdetektől Te foglalkoztál velük? Hogy indult be akkoriban egy zenekar „karrierje”? Mi volt az első lépés? Mi volt abban az időben egy menedzser dolga?

Kezdetektől fogva együtt dolgoztunk, a Som Lajos a 6o-as évek óta a barátom, ha szóba kerülök valahol, azt szokta mondani: "A Gabesz? Többszörös tettestársam." Sok mindent csináltunk együtt az elmúlt 4o évben... Vele kettesben intéztük a dolgokat, ő a konkrét zenekari ügyeket, a külföldi fellépéseket, én az itthoni turnékat. Volt egy évben vagy 3oo koncert... Más szervezők is besegítettek, rengeteg műv.házas bulit hoztak, de a nagy bulikat én csináltam. Azt a kevés médiát, ami akkor létezett, együtt csináltuk a Lajossal.


A Metronóm’ 77 fesztiválon (erre már én is emlékszem) a zenekar közönségdíjas lett az „Égni kell, annak, aki gyújtani akar” című nótájával. Milyen érdekes, hogy ma egy ilyen stílusú dal az egyik kereskedelmi rádió zenei szerkesztőjén sem „menne át”. A fesztiválon olyan vetélytársak voltak, mint az Apostol, a Gemini, Cserháti Zsuzsa, Katona Klári. Beszélhetünk egyáltalán bármiféle vetélkedésről? Hiszen abban az időben az ORI beszabályozta, hogy kik juthatnak lehetőséghez, így a vetélkedés nem feltétlenül arról szólt, amiről ma.

Azt nem lehet mondani, hogy akkoriban ezek a vetélkedők irányítottak lettek volna. A maiakban már nem vagyok ilyen biztos....a Piramis azért indult el, mert szükség volt egy igazán nagy nyilvános szereplésre, hogy mindenkihez eljusson a banda. Ezért vett részt az Illés, az Omega, a Metró is a korábbi fesztiválokon. Az Illés zenekar nyerte ezt a vetélkedőt, de ez már nem a legendás csapat volt, hanem Illés Lajos új bandája, amelyben a Serfőző Anikó énekelt. A győzelem után csináltam velük egy 3o előadásos turnét, mindenütt komoly sikerük volt. Az ORI valóban szabályozta a piacot, de ma már úgy látom, hogy ez nem volt olyan nagy baj. Ma is ráférne egy kis rendrakás erre s káoszra, ami a hazai pop és rockzenében uralkodik.

Teljesen devalválódtak az értékek, ma egy "Mizu"-val sztár lehet valaki, ami egyenesen kultúrbotrány. Azt mondják, erre van igény. Egy frászt, arra van igény, amit előtérbe tolnak, az viszont igaz, hogy a közönség nívója -elnézést a kivételnek-  is egyre szánalmasabb.



Ha lehetőséged lenne, mi az, amin ma változtatnál a zenei életben? Véleményed szerint mi lehet a megoldás arra, hogy a tehetség valóban utat tudjon törni.

Azt is mondhatnám, hogy induljon el egy tv-vetélkedőn, de valójában ezek a műsorok nem a tehetség kiválasztásáról és tovább ápolgatásáról szólnak, hanem csupán a nézettség növeléséről. Akik ott győztesek, egy év múlva nagyrészt már nem lesznek sehol, megkeseredett ember válik belőlük. Én is csináltam régebben tehetségkutatókat, 1979-ben a Rockreflektoron futott be az Edda, az East és a Rolls, 1988-ban a Csillagfény discó vetélkedőjén a Bonanza Banzay. De pl. a Bonanza esetében egy kiváló manager, Fábián Tibor volt az, aki igazán sikerre vitte őket. Ma embertelen nehéz helyzetben vannak a bandák,  rengeteg zenekar van, nincs média megjelenési lehetőség, a nagy tv-k a saját karaoke sztárjaikat futtatják, ráadásul a közönség vagy ingyen bulikra vagy fesztiválokra jár, a téli szezonban zömében csak kis klubokban lehet játszani, onnét pedig nem lehet befutni.
Szerintem az első lépés az lenne, hogy bármilyen fájdalmas, a zenekarok számát csökkenteni kellene, hogy csak az igazán értékesek maradhassanak, azokból már könnyebb lenne kitűnni. Többet tudnának fellépni, több média megjelenéshez jutnának. Jó lenne valami szűrő vagy vizsga, de erre mindig jön a nagy felhorkanás, hogy ki jogosult eldönteni, hogy mi a művészet. Nem is azt kellene eldönteni, hanem azt, hogy tud-e valaki játszani a hangszerén. Az még nem művészet, ha lefogom a c-dúrt. A művészet azután jön, ha már tudom, hogy kell csinálni. Előbb a technika, a tudás, a mesterség, utána jöhetnek a lila ködök..


Kanyarodjunk vissza az Ifjúsági Parkhoz. Az akkori fellépők közül még ma is vannak aktív zenekarok, zenészek. A zenekarok természetesen többszörös tagcseréken vannak túl, de ahogy én látom, nekik sem annyira egyszerű ma fellépési lehetőséghez jutni, mint a feltörekvő bandáknak. Meddig lehet egy névből megélni? Meglehet egyáltalán?

Hogy meddig lehet egy névből megélni? Attól függ. Ha jó a banda és hiteles - no meg van kitartás, akkor sokáig. Rengeteg példa van erre: P.Mobil, Piramis, Mini, Beatrice, Karthagó és sorolhatnám. Hogy meg lehet-e ez már kérdés. A nyugati klasszikus bandák és előadók, akik dollárban milliomosok, azért  turnéznak még mindig, mert szeretik csinálni. A hazai rock legendák egy részének (nem is kis részének) pedig azért kell 6o évesen is a színpadon állni, mert megélhetésre kell a pénz. Ez tulajdonképpen tragikus. 1oo ezer számra adtak el lemezeket, évente lenyomtak több száz bulit  és nem azért nincs pénzük (persze, ilyen is előfordul), mert elitták. Az alacsony gázsik, a ki nem fizetett jogdíjak arra kényszerítik őket, hogy még most is beüljenek egy mikrobuszba és hajnalban menjenek haza.



Megvalósítható-e bármiféle kooperáció a még aktív „nagy öregek” és az amatőr zenekarok között? Gondolok itt természetesen a közös zenélésre.

Persze, erre van lehetőség, van is rá példa, hogy új, kevéssé ismert zenekarok lépnek fel a nagyok előtt. Egy kis zenekar esetében, ha ez csak egyszer-egyszer  fordul elő, nem sok eredménye van. Sokszor pedig nincs rá lehetőség, épp azért mert rengeteg banda próbálkozik ezzel, mindenkinek csak egy szeletke jut. Egyáltalán nem érzékelek olyat, hogy az öregek féltékenyek lennének a fiatalokra, sőt. De hangsúlyozom még egyszer, nagyon nehéz betörni. Nagy kitartás kell hozzá, ötletek, jó zene, állandó nyomulás és baromi jó lenne, ha lennének szponzorok. Nincsenek.


Mi a véleményed erről a rengeteg stílusról? Hardcore, metalcore, black metal, death metal, brit pop stb.

Régen ez nagyon egyszerű volt: beat, rock, country, rhytm and blues, pop blues, reggae, rock and roll és kész. Ma ezernyi ágra szakadt a zene, és kitalálnak mindenféle jól hangzó neveket. Ezzel is az a baj, hogy sok van belőle, kevesen tudják, hogy mi micsoda és szerintem nem is kellene vele foglalkozni, hogy kire, mire, milyen címkét akasztanak. Egy új bandának nem az lenne az első feladata, hogy betegye magát egy skatulyába, hanem az, hogy önmagát adja. Aztán a nagyokosok úgyis besorolják őket valahova.


Ha egy fiatal, feltörekvő zenekar megkeresne, és a segítségedet kérné, mit mondanál nekik?

Azt, hogy öreg vagyok én már ehhez.... Persze, azért nem így van egészen, de százszor meggondolnám, hogy elkezdjek egy új bandával foglalkozni. Rengeteg meló, kicsi és lassú eredmény, sehol a pénz. Na, persze ha látnék, hallanék valami nagyon érdekeset, nagyon izgalmasat, amiben megszimatolom az esélyt, lehet, hogy belecsapnék. Nem tudok kibújni a bőrömből...



Köszönöm az interjút!