Metalkilincs

 

Christina bin Laden: A kezdetekkor valóban erről szólt a történet, azóta viszont eltelt jó néhány év, és többször voltunk –szerencsénkre- kénytelenek újraértelmezni magunkat. Ha másért nem, hát a rendszeres tagcserékből következően. Mindenki tudja, hogy minden produkciónak van egy érési ideje. Én még ezt kiegészíteném azzal, hogy szerintem soha nem lehet készen. Ha valami megmarad állandónak, az egy idő után unalmassá válik számomra. Mindig is azokra az előadókra tudtam igazán felnézni, akik képesek voltak rá, hogy akár lemezről lemezre újjászülessenek. Egyebek mellett ez volt az, ami Marilyn Mansonban megfogott annak idején. Eleinte valóban az volt az elképzelésem, hogy létrehozzam a magyar változatát. Ahogy azonban elkezdtem a zenélést, egyre markánsabban fogalmazódott meg bennem az igény arra, hogy amit csinálok, az ne egy kib…ott „b verziója” legyen valami másnak, hanem messzemenőkig azt fejezze ki, ami én vagyok. Ma már ez hibátlanul működik is.

 

Ha emlékeztet arra, amit Manson csinál, ezzel semmi baj nincs. Volt már, aki Trent Reznorhoz vagy Jonathan Davishez hasonlított. Valójában ez megtisztelő, hiszen ezek az emberek számomra példaképek. Ha megnézed Mansont, rajta is észreveheted, hogy kik jelentették a fő inspirációt a munkásságában. Ahogy egyébként bárki másnál szerintem. Kérdezték már, hogy miért nem hagyom a sminkelést meg az extrém fellépő ruhákat a f.szba, hiszen így mindig is őhozzá fognak hasonlítani, de ez nem így megy… Ha ez az ára annak, hogy a színpadon ne legyek kamu, hanem azt fejezzem ki, ami valójában vagyok, hát legyen. Egyébként pedig a dalainkból kiderül, hogy nem egy „b változat” vagyunk.

 

 

CbL: Nagyon ritka az, amikor tudatosan bekeményítünk. Ez többnyire csak jön magától. A tehetségkutatóra nem azért hoztunk egy kevésbé provokatív műsort, mert így terveztük, hanem mert a körülmények ezt hozták ki belőlünk. Úgy értem, el kellett játszanunk három dalt, amit a zsűrin kívül olyan emberek kísértek figyelemmel, akik valószínűleg most láttak bennünket először, a technika ördöge sem volt rest, hogy megszopasson minket, és még szar formában is voltunk. Régebben egyébként a show-t főleg a szexualitás groteszk megjelenítésére építettük. 2008 környékén sokáig egy szál tanga meg combfix volt a fellépő ruhám, akkoriban történtek érdekes dolgok a színpadon, még ha a majdnem állandónak számító sérüléseimet nem is számoljuk.

 

Az egyik koncertünk például pont úgy zajlott, hogy épp akkor volt folyamatban a magánéletem összeomlása, ennek eredménye pedig egy ordenáré zúzás lett. Egyszer majdnem el is ájultam a műsor közben, egy másik dalnál meg előkaptam a farkamat, és rántottam rajta egy-kettőt. Mondhatni, totál elborult az agyam, a többiek pedig ilyenkor általában velem tartanak az őrületbe. Minden esetre ma már másképp csináljuk a dolgokat. Elegem lett abból, hogy a löttyedt seggemet mutogassam, mert azt megteszik helyettem a sztriptíz bárokban, élvezetesebb formában. Ma már arra törekszem, hogy ha valami provokatívat teszek, annak legyen mélyebb mondanivalója. 

 

 

 

CbL: Igazán nincs is értelme a kedélyek felborzolásáról beszélni… Az emberek ingerküszöbe egyre kijjebb tolódik, lassan már csak azzal tudod őket kizökkenteni, ha odamész a tömegbe, és lelősz egyet közülük. Nevetséges, hogy manapság Lady Gaga számít a legprovokatívabb jelenségnek a maga több-tízmilliós rajongói bázisával meg a kib…ott rágógumi slágereivel. Valahol bírom a csajt, mert nagyon ügyesen csinálja, amit csinál, sőt, meg is van az egyik CD-je, de egy igazi rock and roll közellenség nem ilyen. Tudod, az elejétől fogva arra utaztam, hogy én legyek az a szar alak a posztereken, akitől okádnak a konzervatív szülők, ha csak ránéznek. Ha pedig meg is hallgatják, minimum azért leszarozzák a zenéjét is, mert annyira utálják a pofáját. Egyszerűen azért vágytam erre, mert dühös vagyok a világra. Az ostoba, felszínes emberekre, akiket madzagon rángatnak, kedvükre manipulálnak a hatalmasok. A hatalmasokra, akik a pénzért nem átallnak bárkinek a sorsát megnyomorítani. Az érdemtelenül hírnévre és pénzre szert tevő majmokra, akik még lovat is szopnának, ha ez lenne az ára annak, hogy szerepeljenek az újságokban.

 

Azokra a hiénákra, akik miatt a zenében az üzleti szempontok seggbe kúrják a művészi szempontokat. A szülőkre, akik a silány nevelésükkel ugyanakkora faszokat nevelnek fel, mint ők maguk. Dühös vagyok általában véve a pénzre, az emberi természetre, és saját magamra azokban a helyzetekben, mikor felismerem, hogy ugyanolyan gyarló féreg tudok lenni, mint mások… És még hosszan sorolhatnám. Szóval, adni akartam a világnak. Egyrészt valami jót, másrészt valami fájdalmasat. Mint mondtam, a mai világban elérni, hogy az emberek figyeljenek rád annyi inger mellett, amennyi éri őket napi szinten, csaknem lehetetlen. De megadni magunkat…na, az nem a mi műfajunk. És hogy válaszoljak is a kérdésedre: amit az elmúlt 7 évben elértünk, azt egy rakás szarnak tartom.

 

 

CbL: Többször is átgondoltuk már a dolgot, de tartok tőle, hogy egy kiadó többet venne el belőlünk, mint amennyit képes lenne hozzánk tenni. Úgy értem, nem egyszerűen anyagi, hanem művészi értelemben. Az tiszta sor, hogy kis kiadóval nem sokat segíthetnénk a hírnevünkön. Ahogy tiszta sor az is, hogy a nagy kiadók az olyan produkciókat preferálják inkább, amik gyorsfogyasztásra készülnek, mert a kib…ott pénzen kívül nekik semmi se számít. Vagy szóba se állnának velünk, vagy megpróbálnának bennünket a saját szájízük szerint átértelmezni – szerintem ez a két lehetőség jöhetne szóba magyar szinten. Globális szinten meg ki tudja…

 

Vannak országok, ahol el tudom azt képzelni, hogy akár egy nagyobb kiadó is vevő lenne ránk, éppen ezért gondolkodunk nemzetközi sikerben. Ezért nem éneklek már magyar dalszövegeket, és ezért nem is akartam soha olyan zenét írni, ami itthon tutira eladható lenne. Meg tudtam volna úgy is csinálni ezt a zenekart, hogy 2-3 éven belül befusson, a baj csak az, hogy én zárt segglyukkal születtem. Van épp elég nyílt seggű zenész az országban, aki boldogan engedi, hogy üzletileg megdugják, én meg inkább éhen döglök közben, ha kell, de azt legalább hittel teszem.

 

 

 

CbL: Elég sok pöcsölés volt a lemezzel, aminek egy része anyagi hiányosságok miatt történt. Most viszont elég jól haladnak a dolgok, talán májusban már meg is jelenhet. Az ének felvételénél tartunk nagyjából félúton, amit még némi utómunka, aztán fotózás, borítókészítés, ilyesmik fognak követni. A promócióra még nincs végleges, kidolgozott tervünk, de több lehetőség szóba került. A legvalószínűbb egyelőre az, hogy keresünk egy olyan terjesztőt az anyaghoz, aki kellően jó ajánlatot tud nekünk tenni, aztán a többit meglátjuk. Egyébként mindenki elég bizakodó az albummal kapcsolatban, aki eddig hallotta, főleg Estendor Lin, a valamikor Wet Lips zenekar frontembere, aki zenei producerként dolgozik velünk. Egyszerűen imádok vele együtt melózni! A stúdióban a szart is kitapossa a beleimből, hogy a felvételek száz százalékosak legyenek, és emellett rendre nagyon király ötletekkel rukkol elő. Nem fél keményen megkritizálni, és ez nagyon építő.

 

Továbbá most fordult elő első alkalommal, hogy egy másik taggal közösen írtam dalokat. Cider Williams gitárosról van szó, akivel az utóbbi pár év során nemcsak a legjobb barátok lettünk, de zeneileg is teljesen egymásra hangolódtunk. Sokszor olyan témákat írt, amiket akár én is kitalálhattam volna. A lemez címe egyébként Inquisition Playhouse lesz, és egy jóval érettebb, kiforrottabb hangzással és stílussal kell számolni, mint ami a The Source-on volt hallható. Meg némileg több gitárral, kevesebb elektronikával, ami persze, nem azt jelenti, hogy egyszerű, lecsupaszított rockzenét kezdtünk el tolni, hanem azt, hogy ezúttal szakítottunk a The Source elvontabb zenei megközelítésével, és feszesebb dalok születtek.

 

 

CbL: A promóció terén maga vagyok a megtestesült katasztrófa, márpedig az ilyen jellegű feladatok eddig mindig rám maradtak. Az igazság az, hogy nincs affinitásom hozzá. Egyébként a The Source kapcsán kerestem meg néhány zenei portált, de közülük csak egy méltatott válaszra, illetve náluk meg is jelent aztán egy eléggé pozitív hangvételű lemezkritika. A többiek nem tudom, miért nem jeleztek vissza. Hogy én csináltam valamit szarul vagy ők szartak rám nagy ívben, ez már soha nem fog kiderülni valószínűleg.

 

 

 

CbL: Legutóbb 2008-ban neveztünk be tehetségkutatóra, és ez volt a legelső ilyen alkalom is egyben. Ott viszont közönségszavazás volt kézfeltartással, ami szerintem vicc kategória. Gyakorlatilag az ilyesmi arról szól, hogy ki tud több havert összetrombitálni, nem pedig arról, hogy valójában ki volt a legmegnyerőbb. Akkor meg is fogadtuk, hogy nem tehetségkutatózunk soha többet. Hogy mégis meggondoltuk magunkat, ez annak köszönhető, hogy a Pulzus már első olvasásra is kimondottan ígéretes lehetőségnek tűnt. Egyrészt a díjak, másrészt a szakmai zsűri miatt. Megéreztem a levegőben, hogy itt olyasmiről lehet szó, ami valóban korrekt, és a többieket sem kellett hosszasan győzködnöm, hogy benevezzünk.

 

 

CbL: Valójában egyszerű eset vagyunk mi, csak vannak, akik szeretnek bennünket túlbonyolítani. Voltak olyan klubok, akik egyszerűen kiprovokálták belőlünk azt, hogy balhézzunk, azzal, ahogy bántak velünk. Aztán persze, el lettünk könyvelve elszállt, allűrös seggfejeknek. Holott ez nagyon nem így van. Mindig is arra vágytam, hogy világszinten ismert banda legyünk, mindemellett pedig úgy vélem, hogy ha ez sikerül, akkor sem leszünk más emberek. Mindenki ugyanolyan büdöset szarik, mint bárki más, ahogy a boncasztalon is mindenki meztelen seggel fog ott feküdni, függetlenül attól, hogy ki volt, mi volt. Szóval, ha valaki, én aztán nagyon is utálom az allűrös, beképzelt figurákat. Minket viszont többnyire már akkor ilyennek tartanak, amikor meglátnak. Merthogy imidzse csak sztároknak lehet… „Ezek meg mit képzelnek magukról? A kutya nem ismeri őket, és ideállítanak tökig kifestve, mindenféle elvarázsolt göncökben… Meg amúgy is, buzik ezek, hogy festik magukat, vagy mi az isten?” Na, ezt a hozzáállást nem egyszer megkaptuk már.

 

Én úgy gondolom, hogy egy zenekarnak adnia kell annyira magára, és nem utolsósorban tisztelnie kell annyira a közönségét, hogy a színpadi produkció fontosságát is szem előtt tartja. Ami nyilván nem azt jelenti, hogy minden bandának úgy kellene kinéznie, mint nekünk, csupán annyit, hogy legyen valami arculata, és legyen látványos a koncerteken. Nos, ez egy helyben állva, utcai gúnyában nem működik. A mai zenekarok többsége a hangszeres tudásra hegyezi ki az egész történetet, ami viszont a közönség számára általában tök nyolc, hogy van-e. Nekik az kell, hogy élet legyen a műsorban. A közönség szerencsénkre sokkal pozitívabban fogadja azt, amit csinálunk, mint egyik-másik klub, ahonnan az elejétől fogva kiutálva éreztük magunkat. Persze, elvakult idióták mindig akadnak. Volt már olyan is, hogy három gyűlölködő barom csak azért fizette ki a belépőt, hogy a koncert közben leköphessenek sörrel. A buli végén aztán odamentem hozzájuk, hogy mi is a kib…ott problémájuk, erre az volt a három macskajancsi válasza, hogy angolosan távoztak.

 

 

 

CbL: Arról nagyrészt én tehetek, bár a többiek kiváló bűntársaknak bizonyulnak. Hacsak azt nem számoljuk, hogy a rúzsmániámmal némelyiküknek nem akaródzik azonosulni. Tudniillik nekem az a vesszőparipám, hogy a szemfesték önmagában kevés, mert azt egy csomó banda csinálja. Csomó olyan is, aki egyébként azért csinálja, mert ez olyan szépfiús dolog. Szerintem meg pokolba a szépfiúsággal! A rock and roll számomra mindig is a csúnyaságról szólt inkább. A Dr. Melancholia imázsa azért olyan, amilyen, mert képviselni hivatott azt a fajta csúfságot, azt az ördögi vigyorral bárkinek lófaszt mutató hozzáállást, amit világszinten eltűnni látok a rockzenéből.

 

Szerintem a rock and rollnak mindig is szüksége volt, és szüksége lesz a Gonoszra. Mert az csábító, érdekes, és felkavaró. Nem elég az, hogy esik az eső és fúj a szél. Én hurrikánt akarok meg egy pusztító tsunamit. Persze, ez nem egyszerűen a kinézetről szól. Ez inkább olyasmi, amit élni kell, a többi jön magától.

 

 

CbL: Mint mondtam, május környékén szeretnénk végre megjelentetni az Inquisition Playhouse albumot, aztán elkészíteni minden idők legkoszosabb magyar videoklipjét az Easy Cum, Easy Go című dalunkhoz. Ezúttal jóval többet szándékozunk koncertezni is, mint korábban. A zenekar jelenleg a legjobb formájában van. Soha nem volt még olyan erős felállás, mint a mostani. Cider Williams gitárossal, Rob Jonas dobossal, és Dan Dalton basszusgitárossal az oldalamon azt mondhatom, ez az a banda, amit mindig is szerettem volna. Szóval, ez most tényleg olyasmi, amit minél több embernek látnia és hallania kell.